Egész életemben tiszteltem és szerettem az
idős embereket, figyeltem szavukra, hiszen sokat tanulhattam
tapasztalataikból. Ez a gondolat arra inspirált, hogy
megírjam egy-egy ember történetét, hiszen
azok a csodás példaértékű életutak
mások számára is útmutatásul
szolgálhatnak.
Ahogy múlnak felettem az évek, gyakorta jutnak
eszembe a Szüleim, a szorgalmuk, fáradhatatlan
akaraterejük, becsületességük,
emberségük…
Olyan jó rájuk gondolni, hogy megmelegszik a
szívem az emlékezéstől.
Sokszor munkájuk közben is példamutató
magatartásukkal neveltek minket, anélkül, hogy
tudták volna… Feladataink mindig voltak a
tanuláson kívül is, de ezt olyan boldogan és
derűsen végeztük, ahogy tőlük láttuk.
A szülők példája lehet a gyermekek
számára a családmodell.
Szegénységben éltünk, ahogy mások
is a környezetünkben… nem dúskáltak a
Szüleim az anyagi jólétben, de mindig mindent
megteremtettek a család számára. Apám
mondogatta, hogy a társadalom alapja a család.
Ma már tudom, milyen gazdagok voltak. A gazdagság
nem az anyagiakon múlik, hanem a tisztességes,
becsületes munkán, szorgalmon és a hiten!
Ezt kaptam én is otthon örökségül,
ami kitart egy életen át, és én is ezt
adtam tovább a gyermekemnek…
A faluban mindenki tisztelte Őket. Minden ember köszönt
és váltott pár szót a másikkal, nem
úgy, mint ma szokás, hogy komor tekintettel elmennek
egymás mellett az emberek… Mára nagyot
változott az élet… A templom tele volt a
hívekkel, tiszta szívből énekeltek,
imádkoztak, boldogan, békés lélekkel mentem
haza.
Szép idők voltak…
Emlékszem, Anyámnak nagyon szép hangja volt,
s munkája közben énekelgetett régi
dalokat, egy-kettő ma is a fülemben cseng.
Vagy mikor Apám, aki mindig türelmes volt – soha
életében nem emelte fel a hangját, s nem
beszélt csúnyán sem –,
fütyörészve kalapálta a kaszát, nagyon
odaadóan végezte munkáját, egy-egy
apró kalapácsütés a kasza
pengéjén koncentrált figyelemmel
történt… Közben azt a nótát
fütyölte, hogy „Túr a disznó, túr
a mocsár szélen…”
Mikor már elég élesnek ítélte a
kasza pengéjét, beleköpött a tenyerébe,
hogy a kaszanyél ne csússzon, és elkezdte a
szép nagy füvet levágni, amit
megszárított, széna lett belőle és a
tehénke eledele, átalakult finom habos
itallá…
Akkoriban sokat kérdeztem, nem értettem, hogy a
tehén megeszi a szénát, és hogyan lesz
belőle tej… – Hogy csinálja? –
kérdeztem, mire apám a bajusza alatt mosolyogva
elmagyarázta…
Annyiféle élmény, emlék jutott eszembe
róluk. Nagyon jó emberek voltak, kedvesek és
becsületesek. Mindig sokat dolgoztak, de zokszó soha nem
hagyta el ajkukat, hogy miért nehéz az
életük.
– Amire szükségünk van – mondta
Anyám –, azt mindig megadja a jó Isten.
Erős volt nagyon a hitük, bíztak abban, hogy
gyermekeik is megállják a helyüket az
életben. A másik mondása is sokszor a
fülemben cseng: „Az Isten csak annyit mér
ránk, amit elbírunk… a teremtéskor
jól elrendezte a világ dolgait…”
Idősebb korukban már én gondoskodtam róluk a
párommal, és mikor elszólította az
Úr őket, hihetetlenül fájt, de elsiratásuk
után megbékéltem azzal, hogy elmentek…
Egész életükben dolgoztak, fáradtak,
öregségük békés és boldog volt,
bölcsen szemlélődtek, segítettek minket jó
tanácsaikkal, azzal, hogy voltak.
Mivel engem minden érdekel, nagyon örülök,
hogy „kíváncsi” voltam, sokat
kérdeztem, mert nem maradt bennem kérdés,
kétely… olyan érzés, hogy de jó is
lett volna megkérdezn ezt vagy azt tőlük, mielőtt
elmentek…
Éveim előrehaladtával sokszor visszaköszön
az életbölcsességük, az egymás
iránti tiszteletük, emberségük.
Próbálok a nyomdokaikban járni, ebben a
fásult, elidegenedett, anyagias világban eligazodni,
nyílt őszinteséggel szeretetet adni családomnak,
embertársaimnak…
♣ ♣
♣
