Kégl Ildikó

Anyaság matematikai értelemben

Egyszer eljön a pillanat, amikor a nő anya lesz. Vannak persze életek, amelyekbe nem kopogtat be ez a pillanat. De most nem azokról az életekről lesz szó. Most azokról az életekről lesz szó, amelyekben egyszer eljön a pillanat, amikor a nő anya lesz. Azt a fajta eufóriát, maradéktalan örömöt, azt a teljességet és beteljesülést, amikor egy nő anyává érik, sokan sokféleképpen próbálták már kifejezni. Megfogalmazták a legválasz-tékosabb módon szofisztikáltan és cizelláltan a világirodalom legműveltebb géniuszai, és megfogalmazták iskolázatlanok is a maguk módján picinykére szabott szókincs csomagjukkal, nem feltétlenül rosszabbul. Ám arról – sem művészi kifinomultsággal, részletgazdagon, sem afféle lakonikus tömörséggel – nem nagyon esik szó, mi történik akkor, ha a nő rosszul lesz anya?

Ez persze nem azonos azzal, hogy rossz anya lesz. Mi több, olyannyira nem azonos vele, hogy talán épp az ellentettje. Mi történik akkor, ha ebbe a csodába – az anyává válás folyamatába – valami hiba csúszik? Amikor a nő teljes lényével és végérvényesen anya lesz, de nem a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Nem úgy, ahogyan a Teremtő eltervezte egykoron. Amikor az anyaszerep mellől lassan, de biztosan eltűnik egy másik szerep, ami legalább ennyire fontos. Felületes szemlélő talán azt gondolná, ez a szerep csak a férfinek fontos. De nem! Fontos a férfinek, a nőnek, a gyermeknek, és végtére is legfontosabb a családnak. Ez a szerep annyira fontos, hogy az anyává lett nőnek foggal-körömmel, minden ősi misztikus ösztönével és szerzett tudásával meg kellene akadályoznia, hogy énjének ez a része eltűnjön belőle, hogy meghaljon benne a nő.

Mert a Teremtő sem úgy képzelte el egykoron, hogy az anyaság majd felváltja a nőiséget. Ő sem kivonasként képzelte el a folyamatot. A nőiséget és anyaságot egymást kiegészítve, virágzó szinergiaként gondolta el, hogy a nő több legyen az anyaság által. Így képzelte el: 1+1.

Ha a nőből valami váratlan üzemzavar folytán mégis úgy lesz anya, hogy nem hozzáadódik valami a lényéhez, hanem elvétetik belőle, az bizony baj. Baj, mert ha az anyaság valamilyen rejtélyes és alattomos zavar folytán nem összeadássá, hanem kivonássá válik, akkor az a várt boldogság helyett családi tragédiákat, házasságok zátonyra futását vetíti előre. És hogy az anyaság matematikailag mikor tekinthető kivonásnak? Le lehet-e írni betűkből megépített szavakkal? Talán csak kísérletet lehet tenni rá.

Bizonyára kivonással van dolgunk: ha az érzelmet, amit a nő gyermekének ad, a férjétől veszi el. Ha az ölelés, amivel gyermeke testét átfonja, nem a legtisztább érzelemből táplálkozik, mert tapad hozzá valami mély lelkifurdalásból sarjadó emóció, a férjtől való ellopott ölelés okozta bűntudat.

Minden bizonnyal kivonásnak tekinthető az is, ha a gyerekszoba ajtaja úgy nyílik ki, hogy közben bezárul a hálószoba ajtaja. Nem, nem ideiglenesen zárul be. Egy ajtó szomorúan, reménytelenül és végérvényesen is be tud zárulni. Ez a kivonás.

Kivonás az is – talán minden kivonások leggonoszabbika –, ha a feleségnek nem kell már a férfi mint férfi, de kell még mint apa és mint eltartó. Ha a férfiből ezért hát kivonja az apát és az eltartót – ezekhez ragaszkodik, ha érdekei úgy kívánják, akár még kedveskedik is –, ám szükségtelen koncként a létező legtávolabbra taszítja a férfit. Ez nemcsak kivonás! Ez a leggátlástalanabb és legveszélyesebb kivonás. Ez a kivonás megbocsájthatatlan, mert a legszentebb dolgot, az anyaságot használja fel magyarázatként a férfi örömtelenítéséhez.  Ilyen dózisú kivonás után nem is marad más kérdés, csak az: van-e joga hűséget követelni az asszonynak a szeretettelen, örömtelen férjtől, akit ő tett szeretettelenné és örömtelenné?

S ha a férj nem bírja már tovább a szeretetlenség és örömtelenség kilátástalanságát, van- e joga emiatt a feleségnek megsértődni?

♣    ♣    ♣