Ünnepnap előtti délidő. Állok az
élelmiszerüzletben a pénztárnál.
Kígyózó sor előttem, utánam. Pakolom ki a
szalagra a vásárolt dolgokat egymás
hegyére-hátára, ahogy esik, úgy puffan.
Mögöttem kirakodik egy idős, nálam valamivel kisebb
termetű férfi. Kettőnk holmija közé kirakom azt a
bizonyos elválasztó lapkát. Megköszöni.
Ő hat darab másfél literes ásványvizet
vett, meg egy dobozt. A palackok feltűnő precizitással
elrendezve úgy fekszenek egymás mellett hegyes
végükkel előre, mint valami muníció
betöltésre készen. A doboz mértani
pontossággal a középső palack végéhez
illesztve. Mi lenne, ha tennék rá egy megjegyzést?
Talán nem venné rossz néven.
– Nagyon szép, katonás rend – mondom
elismerően.
– Katonás, azt mondja? Tudja kérem,
szívesen lennék még egyszer katona, ha azzal
vissza is tudnék fiatalodni.
– Azt elhiszem. Én is.
– Pedig már kilencven felé járok.
Közben centiméterenként halad a sor előre,
folytatjuk az eszmecserét.
– Igazán? – nézem meg magamnak
alaposabban a „kisöreget”. – Legfeljebb, ha
hetven, na jó, legyen hetvenhat, amennyinek látszik.
– Még csak közelítek a kilencvenhez,
valójában most töltöttem be a nyolcvanhatot.
– Gratulálok, de mondja csak, hol
katonáskodott? Talán tüzér volt?
– Kiskőrösön, gépkocsizó. Két
évig. Ötvenhatban szereltem le.
– Két év, az nem semmi.
Közben már az én árucikkeimet
számolgatja a pénztárosnő, de azért
fülelek a mondókájára.
– És maga volt katona? – érdeklődik ő is.
– Hogyne, Taszár, repülők. Ismeri talán?
Már fizetek, fél füllel hallgatom a
választ.
– Tudom, hol van. Spéci hely volt, nem?
– Biz’ az.
– Kellemes ünnepeket és jó
egészséget. Jól elbeszélgettünk.
És előre a kilencven felé…
Odahajol a fülemhez, a tenyerét az arca elé
teszi. Most valami titok következik? Elfordul a
pénztárosnőtől, úgy mondja, szinte súgja:
– Kilencven… így is már hatvan
éve élek a feleségemmel.
– Igazán? Nagyon szép dolog. „Most
illene valami fennköltet mondani”, jár a fejemben.
– Úgy látszik, van szerelem, ami sosem
múlik el.
– Igen, csak néha unalmas egy kicsit.
– Oh, ezt nem gondoltam volna.
– Pedig ez a helyzet. De ezt az unalmat nem
cserélném el semmire.
Meghökkenve nézem a „kis” embert.
– És miért nem?
Elmosolyodik.
– Mert nagyon elkezd hiányozni, ha csak pár
napig nincsen.
♣ ♣
♣
