Sok szál fűz a szerzőhöz. Ezért vagyok vele
szemben kritikusabb, de szeretettel teljesebb is. Naplót
vezetett, így minden észrevétele a
valóságnak megfelelt.
Együtt éltük a középiskola
vidám életét. Lapultunk az
érettségin. Feszítettünk az egyetemen.
Én tanár lettem, ő író, aki következő
könyve megjelenését várja.
Azt hittem, sokat tudok Imréről, de végére
kellett jutnom könyvének ahhoz, hogy lényeges
dolgokat megismerjek róla.
Egyfelől biztos lehetek, hogy a tollal nagyobb
barátságba került, mint bárki a
környezetemből. Erre utalnak a vele készített
riportok is, melyekből kicsendül, mindig is író
volt. Meghódította a hírlapot, a TV
képernyőjét, a színházak
színpadát.
Az utóbbi időben többen írták meg
már más, vagy önmaguk életrajzát,
alkottak emlékkönyvet vagy emlékverset. Mi ebből
választottuk ki Cserhalmi Imre beszédes című
könyvét, lapunk rendszeres olvasójának
írását.
Végigolvastam, jegyezgettem, és azokat
közlöm most rendszertelenebbül, mint az emlékirat
tette.
Mit mond ő magáról?
„Mindig tollforgató ember voltam, és darabjaim
is ezt szolgálták. Nem kell szégyenkeznem Dickens,
Mikszáth, Füst Milán és Márai
Sándor előtt, noha nem emlegetik a nevem az előzőekkel
együtt.”
Cserhalmi Imre nem akart mást, mint bemutatni –
véleményt alkotva – életútját,
ahogy ő látta. Ilyen vagyok. Így láttam.
Nézzünk az ő szemével!
Írásában az emlékirat, napló
és az önéletrajz szorosan fedik egymást.
Benne tükröződik a gyermekkor, a férfi évek
és a csendes megöregedés.
Ő maga így ír erről:
„A szelektivitás ennek az egész könyvnek
az egyik legnagyobb problémája. (…)
Szakítottam az önéletírás
hagyományos formájával, ezért a
mondandómat nem az időrend szintjére helyeztem.”
Bölcsen, az öregember élettapasztalatával
idézi Senecát: „Minden nap a halál
felé tart, az utolsó odaér.”
Ha Cserhalmi nyolc évtizedét
odaállítjuk egy tantermi lét, és
néha az íróasztal mögötti
tevékenykedés mellé, akkor látjuk, mit
jelent a nagy amplitúdójú, kacskaringós,
bevállalós élet, az átlagos helyett.
A versmondói művészet. A papgyerek kitagadott
léte. Melós, segédmunkás. A
kórusénekes, újságíró,
párttitkár, tudósító,
színházigazgató, konferanszié, karmester,
tréning vezető, főiskolai tanár, rádiós
és az isten tudja, mi nem volt élete során.
És volt képessége mindezt szelektálva
megírni. 34 lakásban élt jól és
éhesen. Mindez ő volt.
Erre mondja egyik kritikusa: „Még olyan
részeket is megírt, melyek saját maga előtt is
titokban maradtak.”
És milyen kevésen múlott a zsidó
származású, de kemény keresztény
hitű, baptista papcsalád élete.
Becsomagoltunk. Bőröndben a
holmink. Az egész család megy Auschwitzba.
Szerencsére Serédi Justinián
„halasztást intézett el”. Így a
család maradt. Ennek köszönhető, hogy Cserhalmi Imre
gazdag élete kibomolhatott, és a betűnek, hogy mindez
megmaradt.
Túl élete delén, kétévi
munkával írta meg a viharos század második
felén, és egy új század
beköszöntése idején.
Cserhalmi író és őszinte ember. Ezt eddig is
tudtuk róla.
Törlesztése a baptista gyermekkorral kezdődött.
Vesszővel, Bibliával és szegénységgel.
Utána jöttek a zátonyra futott
házasságok és a vidéki évek, melyek
már hoznak sikereket. Ekkor viszi az élet nagy emberek
közelébe, és maga sem kerül akármilyen
pozícióba.
Vannak a „Törlesztésnek”
kivételesen jó részei. Az
igazgatóság néhány fejezete, küzdelem
apja emlékével. Olvashatunk arról, milyen volt a
bemerítés, a szegénység. „Az
éhezés is megjött. (…) A
tányéron ételt hagyni illetlenség
volt.” Milyen szerelmek borzolták az ifjú
lelkét. Hogyan lett újságíró. Milyen
a színészet világa. Hogyan lett a
miniszterelnök, Horn Gyula tanácsadója.
De a legszebb egy bekezdés a rövid
„Temetés a Dunán” c. fejezetből. Mindez
futó emlék. A többi – és ez a
meghatározó – benne van Cserhalmi Imre
könyvében.
(Cserhalmi Imre:
Törlesztés – avagy lapok a talonból. Corvina
K., 2018, 400 p.)
♣ ♣
♣