„Szó vagyok
és hang vagyok, ha kell./ Ártatlanul és
láthatatlanul,/ de csupa dallam, ha létünk
ünnepel!” E gondolatokat ragadtam ki Bősze Éva Ars poetikájából,
amely új könyve hátsó
borítóján jelent meg. A vers természetesen
sokkal hosszabb, de én ebben a néhány
szóban érzem leginkább tükröződni a
szerző alapvető természetének, költői
vallásának és a zene szeretetének
összefoglalását. Mivel régóta ismerem
Őt, nehéz volt könnyek nélkül
végighajózni versein, megrendítő és
szép gondolatainak hullámain.
Vannak az életben kihívások, melyek
próbatételként mutatják be
létjogosultságukat a költészetben. Bősze
Éva saját világa nehézségeinek
és szépségének megosztásával
gazdagít másokat, sokkal nagyobb idősávot kapcsol
össze és teszi maradandóvá élete
állomásait. Valódi kapcsolatokban lehet csak
valódi érzelmeket felmutatni, melyek az élethez
és a versekhez olyannyira fontosak! A mindennapok
nehézségeiben jó egy olyan társ, akire
hallgatni lehet, akivel hallgatni lehet… (Tovatűnt világom 2017.
január 27.)
Éva bolygóján nincs indulat, rossz gondolat,
keserűség. Mindenkit enged megmártózni
békéjében, része lehetünk
életének, hogy tanulhassunk belőle. Ezt valahová,
nagyon mélyre kell elmenteni, mint valami szellemi
éléskamrába, amelyet öreg korban olyan
megátalkodottan keresni kezd magában az ember. Verseiben
a fényben hintázó, színes pettyek
évtizedek alatt egymáshoz szelídülő,
alkalmazkodó szavakká lettek, melyek
megpróbálják megragadni azt, ami kimondhatatlan. A
Bibliában a
Prédikátor könyvében (9,7-9) ezt olvashatjuk:
„…a te fuvallat
életed minden napján, mely adatott neked a nap alatt,
minden napod csupa fuvallat…”
Bősze Éva verseiből ez a fuvallat érződik, mely
végigsimítja estéit és reggelét,
ébredését és elalvását,
és legnagyobb örömét, a zene
hallgatását. „Zenél
az ég, zenél a föld,/ zenél az egész
világ./ Csak szív kell, hogy felfogd a
melódiát.” Bősze Éva megragadó
személyisége, embersége,
alázatossága, kedvessége jobb emberré teszi
az olvasót is. Gondolkodó, bölcsen
választó, tiszta véleményt alkotó,
belső meggyőződése szerint élő, igazi
értékeket őrző és továbbadó ember,
akitől mindig távol áll a
szemkápráztató művillogás.
Ki kell emelnem, hogy a költő életében van egy
külön világ, amely munkája, hobbija,
vigasztalója volt egyszerre: és ez a zene. A zene a
művészetek között is egy színtiszta pont,
ahová a profanizált, modern világ képtelen
behatolni. A gondolkodás teljessége csak a zenében
létezik és ad végleges válaszokat. Mindaz,
amivel ma zaklatnak, nem ér fel egy orgonaakkorddal. Bősze
Éva mindezzel tisztában van, hiszen verseinek igen nagy
hányada a zenével foglalkozik. Külön verseket
írt Mozart, Liszt, Chopin zenéjéről.
Dosztojevszkij írta egyik levelében Turgenyevnek: „A zene is nyelv, amely azt mondja
ki, amit a tudat még nem vett birtokba.”
Bősze Éva másik nagy témája az
anyanyelv. A költő mindig az ember szava elé beszél,
vezeti, megosztja vele gondolatait. Bősze Éva a nyelvet
eszközként is használja, de valami sokkal
magasztosabbra, mint amire a hétköznapi ember teszi.
Szereti leleményességét,
készségességét,
hajlékonyságát, kezelhetőségét,
bravúrosan igazgatja, becézgeti, formálgatja.
Így fejezi be „Az anyanyelvről” c.
költeményét: „…Tisztellek,
dicsérlek nyelvem. / Számomra szent a szód!/ Mert
általad teljes a létem,/ leírlak százszor,
lángolón…”
Nála az intim létezés két boldog tere
a szó és zene.
Bősze Éva „Ringató csendem” c.
könyvét elolvasás után becsukva
érezzük, hogy része lehettünk
életének egy adott korban, mely a mindenkori
társadalom függvényében létezik. A
költő érzékenyen reagál minden olyan
eseményre is, amely a hétköznapokkal kapcsolatos.
Nem megy el szó nélkül a
hajléktalanság jelensége mellett, szót kap
nála Trianon, a Hősök napja és még
sorolhatnám a rezdüléseket, melyek
elindítják útjára a verseit.
Rájövünk, hogy értékrendjét
vesztett világunkban ismét az irgalom lett a legszebb
szó, s legnagyobb ajándék, amit adni és
kapni lehet.
Minden ember arra vágyik, hogy átlépje
saját végessége határait. Ezáltal
lendül előre minden alkotó művészet, így
Bősze Éva versei is. Morális hitelük van, mert
felemelik az életet és célt adnak neki. Milyen
áldozatot kell még hozni a költőknek,
íróknak, hogy egyszer majd az emberi szívek
árkait is végleg betemessék?
(Bősze Éva: Ringató
csendem. Válogatott régi és új versek.
Uránusz K., Bp., 2018, 218 p.)
♣ ♣
♣
