Augusztus végétől szeptember közepéig a
gólyák csoportokba verődve gyülekeznek, keringenek,
szállnak a rétek, legelők, falvak felett,
készülődnek a nagy utazásra. Amint az utolsó
csoport is kis ponttá zsugorodik az ég alján,
megtelik a szemem könnyel. Nagybátyámat
juttatják eszembe.
Kis baranyai falu utolsó házában lakott,
mögötte lucerna táblák, kukorica, búza
mezők. Amolyan csodabogár, feltaláló-féle
volt, sorra pattantak ki a fejéből a sok hasznos és
haszontalan ötletek, melyek aztán testet is
öltöttek különféle szerkentyűk,
masinák képében. Javított is
mindenfélét, ami egy falusi házban el tudott
romlani, gyógyítgatta a hozzákerült
állatokat a békától a szamárig.
Minden nyáron egy hetet nála töltöttem.
Ilyenkor kettesben reggeltől estig az erdőt jártuk, madarakat,
mókusokat figyeltük, vagy a halastavon
csónakáztunk, közben olyan sok
hókuszpókusz mutatványt megtanított, hogy
szeptemberben az iskolában a társaimnak ezeket bemutatva
hónapokig én voltam a sztár.
Utolsó közös nyarunkon az ujját a
szájára téve engedett be a szobába.
Óvatosan lépkedve a szék felé, egy
vesszőkosarat pillantottam meg, abban egymásra borulva
kitollasodott gólya fiókák pihegtek, aludtak. Kint
a konyhában elmesélte, hogy egy nagy vihar után a
gyerekek hoztak hozzá egy nagyméretű, sértetlen
gólyafészket, benne négy tojással. A vihar
sodorhatta le a dúcról, és olyan
szerencsésen esett, hogy a tojások nem
sérültek meg. Ő csak remélte, hogy nem hűltek ki
túlságosan a tojások.
Megpróbálkozott, lámpával
melegítette őket, forgatta, még éjszaka is felkelt
hozzájuk, és sikerült! Kis fekete csőrök
tördelték a tojáshéjakat, majd
kibújtak a csupasz, esetlen gólya-fiak, négyen.
– De most ne ijedj meg – szólt Jóska
bátyám –, ezt a tévében
láttam, igaz, ott darvakat neveltek így. Egy fehér
lepedőt terített magára, amin két lukat
vágott a szemének, az orránál a
vászonra meg egy hosszú, piros csőrt ragasztott
papírból. – Azt hallottam, hogy a madarak, amikor
kibújnak a tojásból, azt tekintik anyjuknak, azt
követik, akit először megpillantottak. Ezek a kis
fiókák embert még nem láttak, csak engem, a
nagy gólyát, és én is fogom
megtanítani őket mindenre. Ha eljön az ideje, a többi
gólyával együtt kelnek majd útra.
A konyhában mindenféle eszközök,
szerkezetek hevertek egy tálcán.
– Ezek a gólyaetető szerkezeteim. Amíg kicsik
voltak, egy pipettával cseppentettem a csőrükbe,
először óránként, majd
háromóránként. Ma már nagyok, egy
piros csipesszel csirkehús- meg haldarabkákat adok nekik.
Nézheted az ajtóból, hogyan csinálom. Ne
lepődj meg rajta, hogy most fekete a csőrük és a
lábuk, jövőre az is piros lesz.
Ahogy belépett „gólyajelmezében”
a szobába, a kis gólyák csőrüket
nyújtogatva, tátogva várták. Ezen a
nyáron, az ottlétem hetében, minden a
gólyákról szólt. Elmaradtak a
hókuszpókuszok, a közös
bohóckodások, de nem bántam.
– Te leszel az első, aki megláthatja, hogyan
tanítom a kis gólyákat repülni –
szólt egy etetés után Jóska. Magára
öltötte a gólyajelmezt, lábára piros
sportcipőt és zoknit húzott, aztán nagy
„szárnycsapásokkal” igyekezett maga előtt
terelni kis tanítványait az udvaron, ki az utcán
végig, egészen a lekaszált lucerna földre. A
falubeliek nem tudták nevetés nélkül
megállni a látottakat:
– Nézd már, mit talált ki megint ez a
Jóska! Mi az ördögöt csinál!
A sík területen aztán nagybátyám
elkezdett szaladni, kezével a lepedőt lengette, mintha
szárnyalna, közben nagyokat ugrott. A kis
gólyák utánairamodtak, esetlen fekete
lábacskáikon imbolyogva, szárnyaikat
kitárva hol jobbra, hol balra dőltek. Jóska
kitartóan száguldott előttük, igyekezett
minél jobban eltávolodni a földtől.
A hét minden napján folyt ez a
különös kiképzés. Az ottlétem
utolsó napján a kis gólyák már
több méter hosszan tudtak kitárt szárnyakkal
eltávolodni a földtől.
– Lesz ez még jobb is – nyugtatta magát
Jóska –, mire gyülekező lesz, már ők is ott
fognak keringeni társaikkal a rét felett.
A többit már csak elbeszéléséből
tudom, amikor meglátogatott bennünket ősszel a
városban.
– Rögtön felismerték a fajtársaikat,
és igazából tőlük tanultak meg jól
repülni. Augusztus végén már haza sem
jöttek. Vártam őket a gólyajelmezben az udvaron, de
csak köröztek a ház felett. Szeptember
végén az összes gólya elrepült, ez
így van jól. Sikerült. Várom a tavaszt.
Talán meg kellene erősítenem a házam
kéményét.
Erre sajnos nem került már sor. Jóska
bátyámat egy hirtelen jött súlyos
betegség támadta meg, és magával vitte.
Sokat gondolkodtam tavasszal, vajon a gólyák
visszatalálnak-e a faluba, azaz nagybátyám
házához. Sokszor kémleltem az eget. Biztos voltam
benne, hogy igen, mert többször is láttam, hogy az
ég alján Jóska bátyám fehér
felhőbe burkolózva vezeti kis csapatát a faluja
felé.
♣ ♣
♣
