1918. október 31-én érte Tisza Istvánt
ellenségeinek halálos golyója. Ez már a
sokadik merénylet volt ellene, tudhatta, hogy
újból próbálkoznak. Tisza nem félt,
erős predesztinációs hite okán szembenézett
a halállal. De ismerjük-e valódi
énjét, politikai programját, terveit,
törekvéseit? Úgy vélem,
kizárólag azt ismerjük, amit politikai ellenfelei
állítottak róla, mert útjában
állt az akkor „progresszív erőként”
emlegetett baloldalnak, majd a szocialista osztályharcos
„szükségszerűség”
prókátorainak. Mégis, leginkább Ady
verseiből ismerhetjük, aki fékevesztett módon
gyűlölte a politikust, illette „úrnak, magyarnak
egyként rongy” kifejezéssel, Tisza viszont
„levéltetű”-ként aposztrofálta Adyt,
nem foglalkozott vele. Egyiküknek sem volt igaza. Két
hasonló kvalitású tehetség azonos
vidékről, hasonló kálvinizmussal,
küldetéstudattal, nem bírtak egymással.
Még a témában otthonos
értelmiségi is leginkább a
sztereotípiákat emlegeti vele kapcsolatban.
Felróják neki, hogy feudális, maradi,
klerikális, de legnagyobb bűne, hogy nem támogatta az
általános választójog
bevezetését, sokan még mindig azt
gondolják, ő akarta az I. világháborút.
Szomorú, hogy mindebből semmi sem igaz. Ami igaz, hogy nem akart
általános választójogot, annak oka nagyon
is indokolt: a nemzetiségiek jutnának vele jogtalan
előnyhöz, másrészt a jóhiszemű, tanulatlan
tömegeket a hataloméhes ellenzék
manipulálná saját céljai
érdekében. Tisza nem eleve ellenezte a
választójog kiterjesztését, hanem csak az
akkori politikai helyzetben, amely még nem volt érett
erre a lépésre. Háború ügyében
régen tudjuk, hogy épp ő ellenezte a
háborús hadüzenetet, mindenki más
támogatta. De mi igaz a többi vádból?
Tőkéczki László monográfiája
épp azokat a forrásokat használja
könyvében, amikre mások nem szoktak hivatkozni.
Elsősorban a parlamenti beszédeit veszi górcső
alá, utána azokat az írásait, amelyek az
általa alapított vagy felügyelt
folyóiratokban jelentek meg: Magyar Figyelő, Protestáns
Szemle, Igazmondó, különféle elnöki
és székfoglaló beszédei,
pártjának programbeszédei az 1910-es évek
elejéről. Ezekből a beszédekből egy új,
megfontolt, felelősségteljes, a magyarság leendő
felemelkedéséért mindent megtevő
reálpolitikus tekint ránk, aki semmilyen téren nem
retrográd. Tisza a kiegyezést és annak
korlátolt lehetőségeit csak azért
támogatta, mert józan megfontolásból
úgy látta, a magyarságnak csak a dualista
monarchiában van jövője és fejlődési
lehetősége. A békés fejlődést
pártolta, a rendet az anarchista felforgatás
ellenében. Az akkori ellenzék szocialisztikus
elképzelései földosztásról,
egyenlőségről, kozmopolitizmusról irreális
törekvések voltak, ennek fényes
bizonyítéka lett később a dicstelen
Tanácsköztársaság, majd az egész
szocializmus bukása évtizedek múlva,
ráadásul felmérhetetlen szenvedés,
romlás, pusztulás árán.
Magyarországon a századfordulón szellemi
szabadság és szabadon érvényesülő
pluralizmus volt, lehetett minden visszásságról
beszélni és írni. Tisza az
értékkonzervatív-liberális módszer
híve volt, eszerint az idegen kultúrákból
analízis útján ki kell rostálni az
értéktelen, romboló eszméket, és
csak azt kell átvenni, ami előre viszi a nemzetet. A
szabadság – Tisza szerint – abban rejlik, hogy
törvényeket alkotunk, amit az önkormányzatok
alkalmaznak, utána ezeket az általunk alkotott
törvényeket tisztelnünk kell, mert ezzel saját
erőnket fokozzuk és juttatjuk érvényre. Ezt a
felfogást ítélte el mind a bal- és
jobboldali ellenzék, holott „csupán a
jogállamiság mindig kívánatos
egyensúlyi követelménye fogalmazódott meg itt
is, mint az egész tiszai életműben” –
írja Tőkéczki László.
Tisza István dekadensnek tekintette a magát
haladónak tartó liberális fiatal mozgalmakat,
úgy látta, hogy a modern ifjúság csak
cégérnek használja a
világpolgárságot, ürügy arra, hogy
minden kötelezettségétől megszabaduljon. Az ő
hazafisága nemzeti egységet akart teremteni, nem
önkényes nacionalizmust, egyesíteni az ország
erejét, félretenni mindazt, ami elválaszt
egymástól, és pozitív munkával
megteremteni azt, hogy elkerüljük a fenyegető
katasztrófát. Meg volt győződve arról, hogy az
akkori magyar társadalom nem érett a teljes
demokráciára. Nem idealizált, és
változtatási igénye is volt, de csak
biztonságos módon, a veszélyeket kizárva.
Kétfrontos harcot vívott mindig is, jobbról
éppúgy bírálták, mint balról.
Nemzeti egység politikájával, amelyben a
hatékonyság és a szakszerűség uralkodik,
személyes szociális felelősség,
önkormányzatiság. Ezzel felette állt az
osztályharcos balos és földhözragadt jobbos
politizálásnak.
Tőkéczki könyve ezúttal kizárólag
a nagyformátumú politikus erényeit
hangsúlyozza, például a szociális
érzékenységét is
alátámasztja, minden tekintetben tisztára mossa.
Könyve nem életrajz, így sok életrajzi
körülményre nem kapunk magyarázatot,
inkább arról olvashatunk, hogy kiknek miért volt
útjában, és halála után hogyan
iktatták ki személyét a közéletből.
Míg a Horthy-korszak politikusai közül Bethlen
és Klébelsberg a Tisza-féle eszmék egy
részét megvalósította, addig az 1945
utáni szocialista diktatúra földbe
döngölte. Elégtétel számára, hogy
oroszlános szobra ismét a Parlament oldalában
áll, majdnem ott, ahol korábban ádáz
ellensége, Károlyi Mihály szobra állt.
(TŐKÉCZKI László:
Tisza István eszmei, politikai arca. Bp., Közép-
és Kelet-európai Történelem és
Társadalom Kutatásáért
Közalapítvány, 2018, 267 p.)
♣ ♣
♣
