Anna nénit, az apró, idős asszonyt még
Annuska korában repítette az élet Berlinbe. Ott
családot alapított, német férje volt, de a
gyerekáldás elkerülte őket. Így is
szépen, békességben, szeretetben éltek,
míg az Annusból lett Anna néni meg nem
özvegyült.
Az itt Budapesten maradt testvérek közül meghalt
nagypapám, aki az ő legkisebb már árván
felnőtt öccse volt. A testvérek nevelgették
nagy-nagy szeretettel, amíg felnőtt nem lett. Így
aztán erős kötődés alakult ki köztük.
Anna néni a szomorú hírre üzent
nekünk, hogyha már Gyuri öccsét nem
láthatja többet, legalább mi látogassuk meg,
hogy családját megismerje.
Neki is vágtunk anyukámmal és
unokanővérével a hosszú útnak.
Berlinben találtunk egy már a 80-as évek
végén járó idős, nagyon takaros, kedves ,
jó humorú asszonyt, ki anekdotáival
szórakoztatott minket. Tudni kell, hogy a német
hölgyek nagyon tipp-topp voltak, és kalap
nélkül utcára ki nem mentek volna. Anna
néninknek is sorakozott a szekrénye polcán
jó néhány csinos, masnis, tollas kalap, melyekben
a kávéházat látogatta barátnőivel.
Ezeknek a kalapoknak a történetét
mesélte el nekünk.
Minden tavasszal vett a nagynéni egy új kalapot,
és odaállt a nagy tükör elé, igazgatta ,
mórikát benne és megállapította,
hogy „na még idén ezt megvetted magadnak, Anna, de
több kalapra már nem lesz szükséged”.
Persze, az év elszaladt, jött a következő tavasz,
a télen elkopott kalap helyet csak kellett egy új,
és az idős asszony megint beszélt magával a
tükör előtt: – Anna, ez már tényleg
a utolsó kalapod, amíg élsz, ez már kitart
neked.
Így ment ez sok-sok éven át, mert a mi kedves
Anna nénink szerencsére jóval 90 év felett
távozott, úgyhogy jó néhány kalapot
elszaggatott még azzal a tudattal, hogy ez az utolsó lesz.
A berlini három hetes nyaralásunk nagyon szép
volt, élveztük a nagy német rokonságot, a
város látnivalóit és a szarkasztikus
humorral megáldott nagynéni
vendéglátását.
Emlékét megőriztük, és az idők
folyamán sokat felemlegettük.
Közben engem is elkoptatott az élet, és
szintén az idős hölgyek sorába kerültem.
Mostanság, ha lányomtól kapok egy-egy ruhaneműt,
nézegetem én is, és elgondolkodom, ez lesz az
utolsó, vagy szükség lesz még másikra?
Ilyenkor a tükörből visszakacsint rám Anna
néni, fején félreálló új
kalapjával, kedves, csintalan félmosolyával,
és elűzi a szomorú , bánatos gondolatokat, hiszen
az életet így kell látni, humorral, még ha
az a humor néha fekete is, és bízni, hogy
jövőre is lesz egy „utolsó” új kalap.
♣ ♣
♣
