A madárfészek egy ágvillában
helyezkedett el, egészen fent, csaknem a fa legtetején.
De lehet-e akadály egy nyolcéves fiúcska előtt?
És Fricike is nyolcéves volt már! Amint
észrevette a fészket, kiszaladt a házuk elé
az utcára, lehúzta a szandálját,
lábával-karjával átkulcsolta a fa
törzsét, és egy percnyi ügyes
mászás után felért a fészekhez.
A fészekben négy darab, fehér alapon fekete
foltokkal tarkított apró tojás lapult.
Kinyújtotta feléjük a kezét. Egyet kivett. S
mivel incselkedett vele a kisördög, a tenyerébe szedte
mindet. Megvolt a zsákmány! Kedvtelve nézegette,
aztán – mit is kezdjen velük? – szép
sorban óvatosan visszarakta őket.
Figyelmét ezután a fa másik
érdekessége felé fordította, ami nem volt
más, mint az érő cseresznye. Java már
megpirosodott, Fricike a keze ügyében levőkből is
kényelmesen szedhetett. A magokat a markába köpte,
aztán megcélozta a házuk tetejét. A magok
nem repültek messzire, pattognak lefelé egyik
ágról a másikra, le a járdára,
amelyen éppen senki nem jött arra.
Egy méh repült Fricike elé, és ott
körözött-zümmögött a feje
körül. El akarta hessegetni, de megcsúszott és
felhorzsolta a lábszárát. Fájt a keskeny
piros csík, a fiúcska szemét elfutotta a
könny. Halkan sírdogált. Mit szólnak a
szülei, ha majd hazajönnek a munkából?
„Megint rosszalkodtál?” Mit szól a nagymama?
És a nagypapa? Még jó, hogy nem hallják,
hiszen most bent vannak a házban, az egyik főz, a másik
süt.
A fa alá ekkor ért oda a postás, egy
behemót, bivalyerős ember. Nagyhangú,
közeledtére még a legnagyobb kutyák is
legfeljebb vakkantani merészeltek.
– Na, te gyerek! Mi a baj? Nem tudsz lejönni, mi?
– dörrent felfelé a hangja.
A fiúcska nem szólt semmit. Letekintett a
házuk udvarára, nem jött-e még ki a nagyapa,
ahogy ígérte. Szétharapott egy cseresznyét,
és bekente vele a lábát. Aztán még
egyet. Jól esett, megnyugtatta. Várta, hogy elmenjen a
postás, mert el akarta pöckölni a magokat, de
úgy, hogy véletlenül se találja el.
Még csak ez hiányzott volna! De a postás nem
mozdult, sőt beszédbe elegyedett valakivel. „A
tanítónéni!”, ismerte fel szapora
beszédéről Fricike.
– Fent ragadt a fán a gyerek, sír, hogy nem
tud vagy nem mer lejönni – világosította fel a
postás, és két kézzel megragadta a fa
törzsét, és megrázta.
Fricike megkapaszkodott.
A tanítónéni felnézett.
– Csak nyugodtan, kisfiam, ne izgulj, nem fogsz leesni.
Elmagyarázom, hogyan tudsz szépen, ügyesen, baj
nélkül lejönni… – mondta, és
taglalni kezdte a teendőket. – Első: óvatosan tedd a
lábadat a…
– Hohó, nem addig van az! – szakította
félbe a lelkesült magyarázatot valaki. – Pont
fordítva kell csinálni!
– Ó, maga az, Kiss úr! Jó, hogy
jön. Maga villanyszerelő, oszlopokra is mászik, van
jó ötlete?
– Nézze, egy biztos, mire a maga
magyarázatát felfogja a gyerek, beesteledik, és a
sötétben pláne nem fog lemászni. Én
amondó vagyok, ha a gyerek nem tud lejönni
magától, fel kell menni érte és lehozni.
Szóval nem magyarázgatni, hanem érte menni.
És nem lerázni – mondta a postásnak. –
Nekem csak mászóvasam van, az ide nem jó.
Felszólt Fricikéhez:
– Nyugi, mindjárt kerítünk
létrát, addig készülődj! Oké?
A gyerek nyugodtan cseresznyézett, a füle
botját sem mozgatta.
– Két házzal odább lakik, Feri, a
tűzoltó, neki lesz. Majd én utánanézek,
úgyis levele jött – ajánlkozott a
postás.
– Jól van, ma szabadnapos, otthon lesz –
helyeselt a villanyszerelő.
A tanítónéni aggodalmasan ráncolta a
homlokát:
– Hacsak…, hacsak át nem ment a
fúvószenekari próbára a szomját
oltani.
– Kiderül – mondta a postás, és
elindult a tűzoltó háza felé
létráért.
Fricike cseresznyézett, közben azért szemmel
tartotta a házukat. És lám, botjára
támaszkodva a nagyapa épp most biceg ki a
házból a kapu elé.
– Jó napot kívánok! –
köszönt derűsen a szembejövő postásnak, és
magasra emelte a botját.
Fricike erre nyomban lemászott a fáról,
felkapta a szandálját, és mint a gyík,
hazaszaladt.
– Mondja, Szabó bácsi, ezt hogyan
csinálta? – csodálkozott el a postás.
– Mivel csábította le a fiút?
– Lecsábítani? Csak jeleztem neki:
nagyanyád üzeni, kész az ebéd meg a
lekváros bukta.
♣ ♣
♣
