Kigyulladt hold a fenyőfák hegyén,
mennybéli erdő hajlik a völgybe,
tüzek árkaiban vágy ég s remény,
szél csavarja lángjait pörögve.

Álmokat lát a zöld rengeteg:
vörös fény omlik nyár tüzére,
szédülten forog – a föld remeg –
száz pokol-angyal táncfűzére.

Szemükbe fény, csillagok csorognak,
mágia, varázslat az éjszaka:
forró parazsán a holdkorongnak
mámorra gyúl e pokol-ég hada,

s szalad át őrülten dobolva,
ördögi álmok kegyeltje lett,
s táncával csábít, hív pokolra,
megégve százszor – a menny helyett.

Fordul a nyár, de izzik a lélek,
harsog az erdő, bűbájjal tele,
őrjöng a számos gyönyörre érett
fiatal test, fa, virág, mind vele.

Az idő most kisiklott egészen,
forog a sok lány, lebben a szoknya…
Mily’ unalom lakna nyár egében,
ha alatta pokla nem lobogna!