Legutóbb, amikor Losonczi Léna 2013-ban az Eddig jutottam című kötetével szerzett örömet olvasóinak, azt gondolhattuk, hogy az évfordulóhoz kötődő 70 vers lírai összegzése egy mondanivalójában sokszínű, érzelmeiben gazdag, stílusában és verselésében elragadóan sokhúrú költészetnek. De joggal hihettük azt is, hogy a már 2009-ben a Csend–súly alatt című kötet is összegző igényű költői számvetés volt. És milyen jó, hogy azóta már kétszer igencsak „rászedett” bennünket. Most az Örvendező csendekben született csodákkal olyan lírai magasságokba jutott, ahol a természet mámora, a hazához oldhatatlanul kö-tődő ragaszkodása, a jelent jobbító szándéka, a jövőért aggódó igyekezete és az Istenben bízó töretlen hite egyedien sajátos lírai interpretációban ölt testet. A Közelben és Távolban emléket állít a percnek.  Saját életterének szűköcske színterén csakúgy, mint a távoli tengerközeli valóságban eggyé válik a környezettel. A gerlepár szerelmében ki ne ismerné fel az emberi kapcsolatok finom képi és gondolati reakcióit. Az Adria parti Rijeka fényeit csodálva a gyönyörűséges természettel bennünket megajándékozó Isten felé emeli tekintetét, de mindeközben felsajdul benne Szalka hiánya, a lokálpatrióta megható hazasimuló rezignációja.

A Balatont megidéző csodában az életöröm, az őszi Mátra képeiben a „memento mori!” figyelmeztetése jut eszébe. Közben hűség-jegyességről, várandóssá vált ághegyekről, szellők gulyájáról ír csillagfénybe mártott tollal. A csendbe burkolózó Erdélyben lénye együtt zenél a fenyves zúgásával, és szerelembe esik Hargitával.

Páratlan empátiával szólal meg mindannyiszor, amikor az Évszakokról énekel. Hasonlíthatatlan egyediséggel szól a tavaszi örömről, a vidámságot hozó kikeleti hírnökökről: növényekről, fákról, virágokról – s ezekben az isteni rend felismerésének az örömét leli meg. Amikor ólálkodva és ingerkedve megjön a nyár, a kis rigópártól hűséget tanulhatunk: „…sem betegségében el nem hagyom.” Úgy véli, hogy mint a tenger a kavicsokat, az élet úgy formálja az embert.  A szatmári faluban a tájszólási szavak ölelését érzi, ahol a beszélgetések a kapuk elé kuporodnak.

A mogyoróskai hittanos táborban a sok természeti szépség Istenre mutat, Zánkán a megözvegyült hattyú magánya ragadja meg.

A megsokszorozódott csendben a magány fájdalmának nyomasztó súlyát is átéli, miközben a színek karneválját suhintja az alkony. Viszont a Hajnali köszöntő dallamos ritmusaiból az élet vidám öröme árad. A parádi nyári vihart lüktető rímcsokorral idézi meg. A Zánkán született Balaton dicsérete valóságos formai-költői bravúr. Az ősz húrját pengeti meg a Szeptemberben, a novembert pedig időmértékes sorokban varázsolja elénk, s ebben az elmúlást idéző őszben a LÉT virága bágyadtan lekonyul.

A kötet vége felé visszatér a szűkebb haza dicséretéhez, hogy hexameterben a szülőföldről, Szamosszegről szóljon. Szatmárcsekéről egy irodalmi tábor ürügyén emlékezik meg. A táj és a szellem (Váci, Kölcsey, Móricz, Ratkó) vonzásában érzi otthon magát, hiszen a születés jogán is ide tartozik, és ezért akácgyökérrel kapaszkodik és küzd fenyőtörzs-akarattal akkor is, amikor gledicsiatüske szavakkal sértegetik.

Amikor az olvasó leteszi – ha egyáltalán le tudja tenni – a kötetet, már véletlenül sem gondol arra, hogy egy költői összegzésnek, valamiféle végső, nagy lírai hevületű versáradatnak volt a tanúja, hanem várja az újabb Losonczi Léna-köteteket. Én biztos vagyok abban, hogy még van mondanivalója számunkra.

(Losonczi Léna: Örvendező csendek. Válogatott versek. Meszlényi Balázs színes felvételeivel.  URÁNUSZ K., Bp., 2017, 116 p.)