Az őszi szünet előtti utolsó nap a
tanítás előbb ért véget. Mintha
süvítő szél fújta volna ki a
tanulókat, úgy áramlottak ki az
iskolából. Először a nagydiákok,
azután a kisebbek. Feltorlódtak, a menet lelassult, mert
mindenki egyszerre akart kinyomakodni a nyikorgó nagykapun.
A kis elsősök, talán mert több eszük volt
annál, hogy összenyomassák magukat, még a
tanteremben zsibongtak. Kisvártatva azonban itt is
kinyílt az ajtó, és az aprónép
előörse – egy fiúcska két kislány
között – azonmód ki is préselődött
rajta.
– Csakhogy jön már ez a fiú! –
lélegeztek fel a rá várakozó
nagyszülők, amint megpillantották unokájukat.
Átvették tőle a szünetre telepakolt
túlsúlyos hátitáskát, és
lementek az évszázados kopott lépcsőkön, az
enyhén lejtő kövezett úton a rácsos kapuhoz.
Az osztálytársak jobbra-balra
szétszéledtek, és végre egymás
szavát is érteni lehetett.
– Játszótér? – tette fel a
nagymama a csábos kérdést.
– Jaj de jó! – lelkendezett a fiú.
– Mehetünk, de előbb szeretnék nektek mutatni valamit
– mondta, titokzatos arcot öltve. – Gyertek csak
arrafelé, siessünk!
– És mondd csak, milyen betűt tanultatok ma?
– Papa, lécci, ne! Még meg sem
szabadultam… – hárította el az
érdeklődést, és előreszaladt.
– Ne loholj, nem bírunk követni!
A vékony tejfehér felhőrétegen
átderengő napsütésben inkább
sétáltak volna a nagyszülők, de muszáj volt
szedni a lábukat. Vajon mi lesz az a nagy meglepetés?
Talán bukfencezik egyet-kettőt a gyermek, vagy egy új
legóboltot talált, és szeretné mutatni,
pláne vetetni valamit? Egy még nagyobb fára akar
mászni? Hm, ki tudja?
A fiú jobbra kanyarodott, megállt, a
főútvonal szélén bevárta a nagyszüleit.
– Most csukjátok be a szemeteket, vezetlek
benneteket, és majd szólok, ha kinyithatjátok.
Oké? Papa, ne leskelődj! Mindjárt odaérünk.
A járdán araszoltak tovább.
– Most nyissátok ki a szemeteket!
Az eléjük táruló látvány
egy kis parkosított térség volt.
Félkörívben letűzve apró
piros-fehér-zöld papírzászlók erdeje
virított. Egy emlékmű, előtte mécsesek,
koszorúk, kiültetett és vágott virágok
mindenütt. És vagy két tucat tábla,
szintén a földbe szúrva, arcképekkel,
feliratokkal.
– Nahát, ez gyönyörű!
Örülünk, hogy megmutattad nekünk.
– Délelőtt itt voltunk a tanító
nénivel, hoztunk egy szál virágot meg ilyen kis
zászlókat, és bedugtuk őket ide
körös-körül.
– Nagyon szép. Tudod-e, hogy minek az
emlékére van ez?
– A tanító néni mesélt
róla egy kicsit. Mama, te hány éves voltál
akkor?
– Kilenc múltam.
– Te, papa? – sürgette a kisfiú a
folytatást.
– Kétszer annyi, mint te.
– Az mennyi?
– Tizenhárom körül.
– Mama, elolvasod, mi van ezekre a képes
táblákra felírva?
Amíg ők ketten sorra vették a
különféle képeket, a nagypapa közelebb
ment a kis zászlókhoz. Lehajolt, hogy jobban
szemügyre vegye őket, meg persze, hogy guggolva egy kicsit
kipihenje a hosszú gyaloglás fáradalmait.
– Papa, mit csinálsz ott?
– Nézegetek.
Az egyik kis zászlón egy rövid
feliratfélét vett észre. Jé, egy
név, egy apró kéz nagy betűi, egy picit
görbe, egyre szélesedő és magasodó betűk! Az
utolsó már alig fért ki, de látszott, hogy
az egészet nagy igyekezettel rótták. A
virágok közt óvatosan visszalépkedett a
földbe szúrt táblákhoz, és
máris szerette volna megdicsérni a fiút, hogy
nagyon szép a zászlód, és milyen
ügyesen írsz már… Ehelyett, körül
mutatva, ezt mondta:
– Nehéz dolguk volt. El tudod képzelni,
micsoda kemény harcot vívtak, hm?
Rövid gondolkodás után jött a
válasz:
– El. Mint én a betűkkel!
♣ ♣
♣