Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

B. Kovács László

A meglepetés

Az őszi szünet előtti utolsó nap a tanítás előbb ért véget. Mintha süvítő szél fújta volna ki a tanulókat, úgy áramlottak ki az iskolából. Először a nagydiákok, azután a kisebbek. Feltorlódtak, a menet lelassult, mert mindenki egyszerre akart kinyomakodni a nyikorgó nagykapun.

A kis elsősök, talán mert több eszük volt annál, hogy összenyomassák magukat, még a tanteremben zsibongtak. Kisvártatva azonban itt is kinyílt az ajtó, és az aprónép előörse – egy fiúcska két kislány között – azonmód ki is préselődött rajta.

– Csakhogy jön már ez a fiú! – lélegeztek fel a rá várakozó nagyszülők, amint megpillantották unokájukat. Átvették tőle a szünetre telepakolt túlsúlyos hátitáskát, és lementek az évszázados kopott lépcsőkön, az enyhén lejtő kövezett úton a rácsos kapuhoz. Az osztálytársak jobbra-balra szétszéledtek, és végre egymás szavát is érteni lehetett.

– Játszótér? – tette fel a nagymama a csábos kérdést.

– Jaj de jó! – lelkendezett a fiú. – Mehetünk, de előbb szeretnék nektek mutatni valamit – mondta, titokzatos arcot öltve. – Gyertek csak arrafelé, siessünk!

– És mondd csak, milyen betűt tanultatok ma?

– Papa, lécci, ne! Még meg sem szabadultam… – hárította el az érdeklődést, és előreszaladt.

– Ne loholj, nem bírunk követni!

A vékony tejfehér felhőrétegen átderengő napsütésben inkább sétáltak volna a nagyszülők, de muszáj volt szedni a lábukat. Vajon mi lesz az a nagy meglepetés? Talán bukfencezik egyet-kettőt a gyermek, vagy egy új legóboltot talált, és szeretné mutatni, pláne vetetni valamit? Egy még nagyobb fára akar mászni? Hm, ki tudja?

A fiú jobbra kanyarodott, megállt, a főútvonal szélén bevárta a nagyszüleit.

– Most csukjátok be a szemeteket, vezetlek benneteket, és majd szólok, ha kinyithatjátok. Oké? Papa, ne leskelődj! Mindjárt odaérünk.

A járdán araszoltak tovább.

– Most nyissátok ki a szemeteket!

Az eléjük táruló látvány egy kis parkosított térség volt. Félkörívben letűzve apró piros-fehér-zöld papírzászlók erdeje virított. Egy emlékmű, előtte mécsesek, koszorúk, kiültetett és vágott virágok mindenütt. És vagy két tucat tábla, szintén a földbe szúrva, arcképekkel, feliratokkal.

– Nahát, ez gyönyörű! Örülünk, hogy megmutattad nekünk.

– Délelőtt itt voltunk a tanító nénivel, hoztunk egy szál virágot meg ilyen kis zászlókat, és bedugtuk őket ide körös-körül.

– Nagyon szép. Tudod-e, hogy minek az emlékére van ez?

– A tanító néni mesélt róla egy kicsit. Mama, te hány éves voltál akkor?

– Kilenc múltam.

– Te, papa? – sürgette a kisfiú a folytatást.

– Kétszer annyi, mint te.

– Az mennyi?

– Tizenhárom körül.

– Mama, elolvasod, mi van ezekre a képes táblákra felírva?

Amíg ők ketten sorra vették a különféle képeket, a nagypapa közelebb ment a kis zászlókhoz. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye őket, meg persze, hogy guggolva egy kicsit kipihenje a hosszú gyaloglás fáradalmait.

– Papa, mit csinálsz ott?

– Nézegetek.

Az egyik kis zászlón egy rövid feliratfélét vett észre. Jé, egy név, egy apró kéz nagy betűi, egy picit görbe, egyre szélesedő és magasodó betűk! Az utolsó már alig fért ki, de látszott, hogy az egészet nagy igyekezettel rótták. A virágok közt óvatosan visszalépkedett a földbe szúrt táblákhoz, és máris szerette volna megdicsérni a fiút, hogy nagyon szép a zászlód, és milyen ügyesen írsz már… Ehelyett, körül mutatva, ezt mondta:

– Nehéz dolguk volt. El tudod képzelni, micsoda kemény harcot vívtak, hm?

Rövid gondolkodás után jött a válasz:

– El. Mint én a betűkkel!

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©