Tíz év alatt a szerzõ újabb,
immár ötödik kötetét olvashatjuk, ami
igazán bõ termésnek mondható! Erzsike olyan
ember, mint akit idõnként hátára kap egy
megpendült napsugár és addig fut vele, amíg
õ kipirult arccal lehuppan róla, hogy verset
írjon. Közben mosolyog, és ez a mosoly
átüt minden bajon, gondon, amitõl azok, talán
egy kicsit, meg is szépülnek. Mert kilépni
belõlük úgysem lehet, de felvenni és
el-hordozni egy életen át szükséges.
Jó kutatni, keresgélni írásai
között, kóstolgatni ízét,
zamatát, mérlegelni a sorok között
életének sok-sok tapasztalatát. A
költõ aprólékosan rögzít minden
pillanatot, hogy az emlékdarab látványa
bennünk eleven maradjon, s a fészkelõdésre
késztetõ képek ne hagyjanak senkit nyugodni. Mert
a sorokban erõ van és szókimondási
vágy! Ilyennek érzem a Szürke
köd c. versét is, melyet így fejez be: „Nem tart örökké a
köd, sem az öröm. / Küzdelem, sóhaj s
újabb küzde-lem jön.”
Mini-szociológiai tanulmánynak is beillik a Zsúfolt villamosok c. verse:
„Vállak feszülnek/
egymás ellenében,/ s mellkasnak szegzett/
pisztoly-tekintetek./ És föl, a magasba/ a
segélyért nyúló,/ kapaszkodó kezek”.
Verseiben hol a fiatal lány, hol az asszony, hol az
élete delelõjén átlépõ, onnan
visszatekintõ ember beszél, hol a
közösségben élõ, érzékeny
egyén. Egész élete
óvodapedagógusként és
családanyaként telt el, melyet igyekezett mindig a
legjobb tehetsége, ereje és lelkiismerete szerint
ellátni. Nem csoda, ha gyönyörûen,
esszenciaként jelenti ki élete tapasztalatát a Túlról c.
versében: „A Lét
láthatatlan/ oldaláról, túlról,/ ti,
az örök család/ nyújtsatok kezet./ Mutassatok
utat/ rossz, megbolondult/ iránytûink helyett.”
Óhatatlanul eszembe jutnak Churchill szavai (amelyek
megfogalmazatlanul ugyan,) de bizonyára hasonlóak
lehettek Lászki Erzsébet
életfelfogásában is: „Sosem féltem a
tettektõl, csak a tehetetlenségtõl!” Ismerve
verseit, életszemléletét,
emberségét, biztos vagyok benne, hogy
életének szellemi és fizikai aktív korszaka
sosem fog befejezõdni.
Remek dolog olvasni a természetrõl,
évszakokról, a kertjérõl írt
verseit. Még ezekben is megrázó párhuzamot
tud vonni jelen életünk, kultúránk,
türelmetlenségünk pusztító
tendenciáival. Ezt írja az Õsz c. versében:
„Sárga, barna/ leveleket
sodor,/ ködöt pipál vele./ Homályos a Nap/
párás szemüvege./ Nincsenek madarak,/ az ég
üres, kihalt,/ csak az idõ köröz/
szél-karvalyaival.”
Lapozom a könyvet, és nem tudok betelni
sokféleségével. A betûkben formált
gondolatok olyanok, mint mákszemek napfény
színû kalácsban. Aztán,
továbblapozva, finom szellõ lélegzik, és
puha szárnyával hajol az olvasó fölé.
Olyan magától értetõdõnek és
természetesnek érezzük a gondolatait, mintha
bennünk születtek volna. Témáinak
egyensúlya úgy áll be, mint a mérlegre tett
valóság. Azt mondják, ha könnyûnek
találod, amit mások nehéznek, akkor
tehetséges vagy. Bizonyára ez vonatkozik Lászki
Erzsébet költészetére is: a tehetsége,
ami által természetes könnyedséggel adja
át súlyos, megszívlelendõ tapasztalatait,
továbbgondolkodásra késztetnek.
Korrektsége, emberszeretete, segíteni akarása
átsüt minden során.
Talleyrand, francia filozófus azt írta: „A
szavak arra valók, hogy elrejtsék gondolatainkat.”
A költõnõ inkább arra használja fel
õket, hogy kitárjon velük egy ajtót, amelyen
át beléphetünk egy termékeny emberi
élet kincsestárába. Nem zárja kulcsra
elõttünk a suttogó gyermekkor kertjét, mely
fölött sosem engedi megszürkülni az eget. Nem
szûkül az út sem, amelyen jár, nem éri
be kevesebbel, hogy könnyebb legyen lépteinek súlya.
A rosszat is csak annyira engedi közel magához, amíg
felvillantja vele a figyelmeztetést, az óvást.
Lászki Erzsébet versei talán azért is
születtek, hogy a soha meg nem álló idõt
kicsit megfékezze, hogy mi, olvasók még
gyönyörködhessünk benne, mielõtt becsukjuk a
könyvet.
(Lászki Erzsébet:
Mélység fölött. Versek. Hungarovox
Kiadó, Bp., 2016, 106 p.)
♣ ♣
♣
