Az aluljáró emberi orrnak büdös volt.
A kutya orrának azonban ezer információt
rejtett. Messziről megérezte, ha félre kellett
húzódnia, mert a szag hordozója ellenség
volt. Szándékosan rálépett a
lábára, vagy alattomosan belerúgott.
Volt egy fiatal férfi, akinek nem taszító
volt a szaga. A tömegből kiérezte azt a tiszta illatot,
amit a férfi hordozott, ami a szabadságra, a friss fű
illatára emlékeztette a kutyát.
Délutánonként, amikor megérezte azt az
illatot, a lépcső felé fordult, és füleit
hegyezve várta, hogy a fiatalember odalépjen
hozzá, a fejére tegye a kezét, és
megcibálja kicsit a fülét. Nem volt
számára jelentősége a szónak –
gyönyörű vagy –, csak a tenyér melege
számított. Szívesen követte volna, de
visszatartotta a parancs: maradsz.
Egyszer aztán hiába várta a férfit,
hiába emelte az orrát magasra, a tiszta illat nem
jött. Pár nap után csüggedten lógatta a
füleit, nem nézett senkire.
Egy hét után megbizsergette orrát a szag,
és meglátta, hogy a szakállas férfiember
feléjük tart. Nem értette a
párbeszédet: – Mennyiért szabadul meg tőle?
– Egy ezresért viheti – de érezte, hogy
változik valami, és az új jó lesz.
A férfi a nyakörvét fogva
irányította egy kis bolt felé, ahol egy
hosz-szú, tarka sálat vett. A selymet átfűzte a
nyakán lévő láncon, úgy vezette.
A kutyát új érzések
árasztották el. Nem tudott ezeknek nevet adni, de a
farkát muszáj volt csóválnia.
A jól ismert félelem akkor bénította
meg, amikor a férfi lehajolt, az ajtó
rácsára kötötte a sálat, és azt
mondta, „mindjárt jövök”.
A kutya félt. Félt, hogy itt hagyják,
félt, hogy megverik, félt, hogy becsapták. De a
tiszta illat közeledett, és ő megnyugodott.
A zacskóból áradó szagok kellemes
várakozással töltötték el.
Amikor a fiatalember kinyitotta az ajtót, felesleges volt
mondania, hogy itthon vagyunk.
A kutya tudta.
♣ ♣
♣
