Írom soraim versenyt az idővel,
Szomorú magányban, az eltűnővel.
Egyszer csak itt terem unokám,
Míra, a kis szöszi, csörfös lány.
– Mama – kérdezi mosolyarccal –,
Te írsz verset nekem?
Jó, csak írjál, de szépet, azt kedvelem.
S ha nem írsz, játssz velem!
Mert tudod, ha majd nem tudsz írni,
Nem kell azért neked sírni,
Folytatom én az írást,
Csak mutasd meg, honnan a folytatás!

Szememben könny, alig látom
Gyönyörű, okos én kis virágszálam.
S az örömtől alig látok.
Már gyermek vagyok, vele játszom.
Én vagyok a kisdiák helyette,
Kit most kell tanítani a betűvetésre.
Ő diktál nekem nagy komolyan:
– Csend legyen, kislány, ülj nyugodtan!
Csendben lenni bizony nehéz,
Mert kérdés után kérdés már kész,
De komolyan kell ezt ám venni,
Nem lehet itt közben nevetgélni.

S kapok sok osztályzatot,
Hol kettesre, hol ötösre írok.
Intőt is ad, ha óra közben szólok.
Itt viselkedni is megtanulhatok!
Betűim hol kicsik, hol nagyok,
Figyelmeztetőt meg nem úszok.
Jaj, csak szól a csengő szava,
Így vége szakad a boldog óra.
– Mama, ne félj, máskor is jövök,
Verset írunk, ahogy győzöd!
Én leszek a költő néni,
Majd meglátod, milyen szép verset fogok írni!

S boldog szívem, szemem ragyog,
Nem lesz itt baj, ha már nem vagyok:
Itt van az én kis költőm
Ő lesz az én fáklyavivőm!