A 2015-es év után újabb
„kézbeillő” kis könyvet jelentetett meg a
szerző, amely sorrendben a X. kötete. Kedves
megtiszteltetés számomra, hogy az előzőről is
írhattam észrevételt, amelyben azt jegyeztem meg:
„Imre Ferenc
költészete egyszerűségében és
szépségében megragadó.”
A jelenlegi, Kísérő
címmel megjelent kötetről sem tudok mást mondani,
azzal a hozzáfűzéssel: egyre letisztultabb, egyre
élesebb fényben láttatja a világot, a
társadalmi-politikai helyzetet, önmaga
életét. Bár a szerző által írt
„Bevezető” próza, ám szinte lírai
dallamban foglalja össze az utána sorjázó
szonettek értelmét:
„…Nem egyszerű megfigyelni a fényt, szonettekben
sűrítve leírni a gazdagságot és a nyomort,
a kölcsönhatásokat, a
farkastörvényeket… Átélni egy
hópehely elolvadását, figyelemmel
kísérni a könnycsepp útját. Meghallani
a hangya segélykiáltását, a fűszál
sóhaját, az ember
boldogtalanságát…”
A versnek többnyire csak a külső formájára
tekintünk már-már babonás
áhítattal, elhanyagolva kedvéért a belső
forma, a nyelvi struktúra mélyében rejlő,
lényegesebb jeleit. Imre Ferenc kisalakú
kötete rámutat arra, hogy a szigorú szonettforma
kötöttsége mellett is tud olyat mondani, amikor egy
költő az emberiség egész addigi
történelme nevében beszél azokhoz, akiknek
nem tetszik a történelem, akiknek egy háborús
akna bármikor felrobbanhat a lábuk alatt. Mindezek
mellett azonban észreveszi azt is, hogy a természetben
hogy lobban, mint fehér láng, egy sirály a lassan
megszűnő sötétségben. Egy ébredő
vadász hogyan mozdul a fagyoskodva alvó halak
között a tükörsima, hangtalan, visszfényes
vizeken. Természeti képei és azok
kifejezései gazdagok, élményszerűek, a szonett
gyönyörű kagyló-foglalatába zárva.
Immár tizedik kötetét olvasva, Gárdonyi
Géza gondolata jut eszembe:
„Mifelénk a világítás mindig
veszedelmes mesterség volt, esélyegyenlőség
nélküli, hősi küzdelem”. Imre Ferenc is
olyan vizekre evezett költészetével, ahol ritka az a
lámpás, mellyel olyan mélyre lehet
bevilágítani az emberi sorsokba, küzdelmekbe, mint
az övé is. Ezt írja „Az emberiség
ellen” c. versében: „A
gazdagok most istenekké váltak, / és
öntörvénnyel szabják az irányt, / mert
nem akarják ők az ősi szabályt, / és ellene mindig
készen állnak.” Vagy a
„Gúnyolódnak” c. szonettben: „Az urak, kiket magunk fölé
toltunk, / bizalmunkat bírva vethetnek. / A
holdudvarukból ránk nevethetnek / azok, kiket nem
szívesen látunk! / Várból és
Rózsadombról lenéznek, / belőlünk
élnek, minket sároznak! / Hatalomért fúrnak
ők és faragnak, / ellenünk tesznek, úgy
segítenek!”
Imre Ferenc több szonettjében is megfogalmazza, hogy
képzeljünk el egy országot, mely szép,
és jó benne élni. Együtt lélegzik
Európával, hiszen része annak. Vannak
álmai, vágyai, melyeket intelligens módon meg tud
fogalmazni, melyeknek neve lehetne: Magyarország. Hazát
is mondhatnánk, ahol nemcsak barátaink élnek,
hanem mindenki számára van hely, s aki itt van, az otthon
van. Valójában azonban ez a hely az
évszázadok során csalás, hazugság,
szegénység, megfélemlítés helye
lett.
Csodálatosan ír családjáról,
elköltözött hozzátartozóiról, akik
benne és általa élnek. Így emlékezik
rájuk „Hamvaik pihennek” c.
költeményében:
„Feleségem, szüleim, testvéreim / elmentek, az
emlékük itt maradt! / Idő paripája velem is szaladt,
/ míg haladok, de elhalkult léptem! // Mikor halottaimra
emlékezem, / a velem töltött idejük pereg. /
Öreg szívem örül is meg kesereg, / a
múltat kelti életre bennem!”
Istenes verseiben sokat beszélget, vitázik,
könyörög a Teremtőhöz, általa a
múltat, jelent és jövőt kutatja, keresi a pontokat,
amelyeket elrontott életében, vagy éppen mit
csinált jól. Etalonja maradt azonban
születéstől halálig a Tízparancsolat,
melynél jobb törvényeket ember még nem
alkotott. Gondolatait olvasván Don Quijote szavai jutnak
eszembe: „Tudom, ki vagyok
és tudom, hogy bárki lehetnék, aki lenni
akarok.”
Egy írást soha nem lehet befejezni, csak elengedni.
Imre Ferenc már elhagyta az ifjúkor lépcsőit, az
érettség előszobájába lépett. Eddigi
tíz kötetével életművet alkotott egy
termékeny, küzdelmes, becsületes és
nehéz életről. Mindaz, amit leírt és
átadott a verseiben, az olvasó számára
útmutató, felhasználható
érték saját életében is.
Vérbeli, született, ezért pótolhatatlan
költőre vallanak gondolatai. Személyes köze van
mindenhez, ami eleven: virágokhoz, földhöz,
ágaskodó ménekhez és
mindenekfölött az emberhez s a közös
hazához, amiben élünk. Vigyázzunk hát
mi is mindezekre, ahogy Imre Ferenc is teszi minden újabb
szonettjének megírásával!
(Imre Ferenc: Kísérő.
Szonettek. Uránusz K., Bp., 2016, 124 p.)
♣ ♣
♣
