Pontosan hat órakor megszólalt a kicsi, elemes
ébresztőóránk kellemes pityegő hangja.
Párom félálmosan lenyomta az óra
gombját. Még szundított pár percet.
Megérintette a vállamat.
– Mama! Álmodtam. Azt álmodtam, hogy
vitorláztam. Nagy kék vízen suhant a kis
hajó. A fehér vitorlába belekapott a szél.
Egyre csak dagadt, feszült a vitorla, a hajó szinte
már repült.
Ébredeztem. – Te nem is szoktál álmodni
– motyogtam vissza. Aludni szokott. A több évtizedes
fizikai munkától szervezete könyörtelenül
beállt az álmodás-álmodozás mentes
mélyálomba zuhanás örvényébe.
Van, aki ébren álmodó. Ő ilyen. Szerette naponta
megálmodni a holnapot több mint három
évtizedes közös életünk során. Ha
elveszítettem az álmok fonalát, ő fogta a kezem,
és segített együttálmodni. Aztán
amikor elindult reggel a munkába, halkan megjegyezte: –
Egyszer tényleg jó lenne vitorlázni!
Ezzel aztán bogarat ültetett a fülembe.
Történt éppen a minap, hogy a helyi
televízió egy vitorlásriportot
közvetített. Éppen vacsorát főztem, csak
félig-meddig tudtam odafigyelni. Hát nem úgy van
ám az, hogy csak úgy vitorlázgatunk! Először
is, ha vezetni akarunk bármilyen kis vitorlást, meg kell
tanulnunk úszni egyszer az árral, egyszer pedig az
árral szemben. Mikor melyikre van szükség. Mikor
melyik a divat. Aztán le kell vizsgázni
vitorlavezetésből. Meg egészen fiatalon kell elkezdeni a
témát. Közben az is kiderült, hogy sok
pénzbe kerül. Ha jól belegondolok, szegény
vitorláshajó tulajdonosoknak milyen sokat kell
spórolniuk, hogy imádott hobbyjuknak élni
tudjanak! Vitorláskikötő, meg part, meg víz. A
turkálóból kell öltözni az egész
család apraja-nagyjának. Alig tudják a
gyógyszert kiváltani. Meg a
gázszámlát kifizetni. El kell menni fát
vágni, fával tüzelni. Ahogy számolgattam e
szép és nemes, már-már úri
huncutságnak is beillő időtöltés
bekerülési költségét, oda jutottam
gondolataim gyarló mivoltában, esetleg egy
bankár… üzemtulajdonos…
képviselő… áh… az nem lehet…
egyszerűen lehetetlen… ahogy mondják… a
képviselőség se nem rentábilis, se nem
költséghatékony… mert hát a sok
bonbon, meg a sok virág. Hiába, a
költségtérítés kevés.
Mondtam is az uramnak:
– Te, nem jön össze a vitorlázásra
való.
Vigasztalhatatlan lett. Aztán újra
próbálkoztam.
– Tudod mit? Mire megöregszünk, veszünk egy
hintaszéket magunknak. Esténként a kályha
mellett újra elolvasom neked egyik gyerekkori kedvenc
olvasmányomat.
– Melyiket? – kérdezte.
– A Távolban egy
fehér vitorlát. Valentin Katajev írta.
– Igazad van. Emlékszem az utolsó sorokra: „Távolban egy fehér
vitorla / Tenger kék ködén
átragyog…”
Másnap újra csörgött az óra.
– Anya, már megint azt álmodtam, hogy
kék vízen hajózom, fehér vitorlákkal!
♣ ♣
♣
