Egy csapásra vált világhírűvé Nemes Jeles László a
Saul fia
rendezőjeként. Elsőfilmesként berobbant az
élvonalba, és ha így folytatja, még
álomkarriert is befuthat. Hosszú, öt évig
tartó munkával építette fel Saul (Röhrig Géza)
történetét,
forgatókönyvíró társa Clara Royer volt, míg a
képi világ megteremtését Erdély Mátyás
operatőrrel együtt dolgozta ki. Filmterve mégsem kapott
egyből zöld utat, jó néhány ország
elutasítása után a Filmalapnál landolt,
és részesült támogatásban.
Nem tudom, Nemes Jeles látta-e az összes
holokausztfilmet, de egy biztos, arra a következtetésre
jutott, hogy ezekben a táborokban a túlélés
kivétel volt. Őelőtte mégsem így
ábrázolták a koncentrációs
táborokat. Ez a fordított logika, amire felfűzte a
történetet, új megvilágításba
helyezve az eseményeket, egy új
időszámítást indíthat el a
témában. A halálgyárban
játszódó film egy emberre fókuszál,
a kamera csak Sault követi, legtöbbször
hátulról. Kis túlzással többet
láttuk a hátát és a vállát,
mint az arcát. Csak azt mutatja be, amit Saul
érzékel a külvilágból, amire nem
figyel, az a háttérben elmosódva jelenik meg. A
kíváncsiságot így is felkelti, de nem akar
direktben sokkolni. Nem célja a megbotránkoztatás,
hanem az együttérzést akarja elérni.
Nagyjából egy nap játszódik le
előttünk, de nem lineáris a felépítés,
inkább életből vett az elrendezés. Nem egy
megkomponált világ rajzolódik ki, hanem
kívülről úgy tűnik, mintha szabálytalanul
követnék egymást az események. A gyár
működésébe bele-belelátunk, de sehol sem
időzünk hosszasan. Ezekből az apró
epizódokból áll össze a film, a
kuszaság mégis jót tesz, mert ezzel tudja
fenntartani a váratlanságot. A
kiszámíthatatlanság nem engedi el a nézőt,
hanem Saul küldetésének
szurkolójává teszi.
A Sonderkommandó tagjaként Saul is a titkok
tudója. Feladatai közé tartozik az érkező
transzportok gázkamrába terelése, majd a
holttestek átvitele a krematóriumba. A termek
takarítása és a hamvak
kiszállítása. A földi pokol
lakójaként minden emberit lebontott már
magában, csak így képes létezni ebben az
iszonyú környezetben. Ebből a monoton közegből akkor
zökken ki, amikor egy kisfiúban saját
gyermekét véli felfedezni. Ettől kezdve minden
megváltozik benne, bármi áron rabbit akar keresni,
aki méltóképpen eltemetheti a gyereket.
A Saul fia képes
rabul ejteni a nézőt, de leginkább a képek
és hangok labirintusában. Erdély
Mátyás képei örökre bevésődnek az
agyunkba. A homályos alakok, a földön húzott
meztelen testek vagy éppen Röhrig Géza rongy
fehér arca is ugyanannyira felejthetetlenek, mint a barakkban
robotoló nők mozdulatai. Velünk marad a
koncentrációs tábor zaja napszaktól
függetlenül, az állandó
kiáltozások, a német vezényszavak és
a távolról behallatszó mondatok. Igazi nyelvi
kavalkád bontakozik ki, de ez a soknyelvűség csak előnyt
jelent, hiszen növeli a hitelességet. Néha
hajlamosak vagyunk elfelejteni, de Auschwitzban nem angolul
beszéltek. A lágerekben annyiféle nyelv jelent
meg, ahány országból érkeztek a rabok. A
Hollywood-i filmek téves ábrázolása miatt
ez mégis háttérbe szorul, hiszen ott minden film
angol nyelven készül, így ezeknél a
holokausztfilmeknél a hitelességi dominó egyből
fel is borul. Meggyőződésem szerint a haláltáborok
sok nyelvi közegbe ágyazása a kulcs, amitől Nemes
Jeles filmje kiemelkedik a hasonló témájú
alkotások közül. Megnyitja az ajtót a
táborok belső világához. Az „ott
lehetünk” érzést akarja erősíteni.
Filmje mégsem szűkíti a teret egy táborra, hanem
túlmutat Auschwitzon, így tud
általános mondanivalót közölni a
tábori lét borzalmairól. Egy percig sem akar
túllőni a célon, nem lebénítani akarja a
nézőt, hanem elérni a megértés melletti
demonstrációt. A Sonderkommandó
számkivetettségének véget vetni, egyfajta
igazságszolgáltatást nyújtva egykori
tagjainak, ez a rendező saját küldetése. A
„megmutatom, de el is zárom”
ábrázolás indítja el a gondolkozást,
hiszen a kép és a hang pontos
illeszkedéséhez különösen jól
passzol a kevés szöveg, a rövid mondatok.
A hangok sokfélesége
Zányi Tamás hangmérnök
munkáját dicséri, aki ügyelt azokra a
pontokra, ahol még nyújthatóak voltak.
Különös jelentést adott a zajoknak, de megszabta
a határt, csak addig ment el, ameddig az még
befogadható volt. Az operatőri munka egyik bravúrja az a
jelenet, amikor egy lapát vízbedobásával
indulnak el az események. Ezután egy német tiszt
számon kéri Sault, de ennél többet nem
árulnék el a történésekről. Azt
viszont megjegyezném, amikor a náci tiszt Saul
szemébe nézett, akkor azt éreztem, mintha az
én szemembe nézett volna. Ebben a pillanatban szinte
át lehetett kerülni Saul helyébe. Megélni a
rablétet, szinte vele lélegezni.
A szereplők közül kiemelkedett Röhrig Géza
játéka, az amatőr színész
halhatatlanná tette Saul figuráját, szinte
egybeforrt vele. Saját bevallása szerint
szívét-lelkét beleadná egy másik
magyar történelmi tárgyú filmbe is.
Emlékezetes volt még Marton
Levente és Zsótér
Sándor
alakítása, de a bravúros jelenet miatt
érdemes megemlíteni Christian
Harting nevét is. A film zenéjét Melis László
szerezte. A film vágója Matthieu
Taponier volt. A jelmezekért Szűcs Edit, míg a
díszletért Rajk
László felelt.
Nemes Jeles filmjének aktualitása abban rejlik, hogy
még mindig nincs béke a világon. Filmje
közben folyton azon járt az eszem, mikor
érhetjük ezt el? Az emberiség
történelmében lezárulhat-e az
állandó háborúzások korszaka?
Eljön-e a boldog egymás mellett élés? Nem
arról van-e szó, hogy megállíthatatlanul
rohanunk a szakadék felé? Nehéz
kérdések, de választ ezekre csak a
jövőben kaphatunk.
A rengeteg díj, fesztiválsiker (és a kritika megírása
után odaítélt Oscar-díj – a szerk.)
csak növeli a Saul fiával szembeni
elvárásokat. A korábbi holokausztfilmekhez szokott
nézők egy része biztosan el fogja utasítani, mert
a megrázást akarja viszontlátni. A Saul fia nem
erről szól, hanem valami egész másról,
kiragad egy napot, elmesél egy történetet, de
legfőképpen nyomot hagy a gondolatainkban. Nemes Jeles a
harmincas korosztály egyik hírnöke lesz, sokakat fog
még inspirálni tevékenysége. Filmje pedig
új, pozitív lavinát indíthat el,
mozirajongóként pedig ennek örüljünk.
♣ ♣
♣
