1.

Szemét lesütve áll a sor,
nem néznek egymásra, csak a szégyen sodor
néha keserű illatot a csendre,
leül, mint por a kerevetre.
Szemét lesütve áll a sor.

Szemem lesütve próbálok
látni, napot, vagy holdat, de nem látok
értelmet, csak állok a sorba’,
lelkemből erőt kotorva,
szégyenemben csak állok.

Csosszanunk, a földet nézve,
és csak jönnek, jönnek egyre többen a térre.
Ünnepi fények jobbra-balra,
mi meredünk az aszfaltra,
csosszanunk, a földet nézve.

Már látjuk az üstöket,
az illat! Ez az illat mindent elkövet,
hogy elfelejtsük, miért e szégyen,
tépelődöm, de nem értem
a gőzölgő üstöket.

És azt sem értem a technikában,
hogy miért van az, hogy felesleggé váltam?
A tudás lassan csak csillogó ékszer,
amit nem tud megalázni elégszer
a hatalomra vágyók középszerűsége.
Miért vagyok jogosult én a szegénységre?

Állunk: tányért, kenyeret
fogva várunk, mint a gyerekek,
egy kis meleget remél tenyerünk: fázunk!
Mindenkinek boldog ünnepet kívánunk,
kenyeret, tányért, meleget.

Szemét lesütve áll a sor,
merőkanalam a gulyás sűrejébe kotor.
Néha egy keserű sóhaj, csendes
megtépett szárnyakkal verdes
lemondást. Áll a sor.

Könnyeznék, de nem szabad.
Lehet, valaki engem néz, nem a kanalat,
mosolyt adok, reményt nem lehet,
hová lett az ígéret? Emberek!
Könnyeznék, de nem szabad.

Könnyeim mögött elhalad
a sor, elfogy a gulyás, az áhítat.
Kiabálnék, ordítanék, de nem lehet,
még itt vannak az éhező gyermekek,
szülők törölgetik arcukat.

Én azt nem értem, a pénzvilágban
miért fontosabb az embernél, pénzzé váltan,
az ember alkotta mindent elrontó állam?
Az embert épp hogy eltűrő kavalkádban,
mit keres a fejlődés hamis ígérete?
A délibábot, mint szivárványt, eléred-e?