M. Fehérvári Judit könyve
Vannak az életben rendkívüli pillanatok,
sorsfordító találkozások,
különleges könyvélmények. Ilyen volt nekem
M. Fehérvári Judit Angyalfagyöngyök című
verseskötete. Most is emlékszem a tehetetlenség
dühére, a lelket bénító
gyötrelemre, amit a könyv olvasása közben
éreztem. Az anya semmihez sem hasonlítható
fájdalmára, amit alig foghat fel a képzelet.
Zsófi hét évvel ezelőtt hagyta itt ezt a
földi világot: édesanyját, szerelmét,
barátait, imádott munkáját. Judit
hét éve próbálja felfogni a
felfoghatatlant, az érthetetlent, az elviselhetetlen
kínt, hogy egyetlen szépséges, tehetséges
lánya nincs többé. Perben áll a
világgal, a sorssal, a teremtővel, hogy engedhette ezt meg?
Hangja az egekig ér, de nem átkozódik, nem
harsány, nem, ennél sokkal hatalmasabb. Csöndesen,
szinte szelíden teszi fel a kérdéseit, amire
nincs, nem is lehet felelet. Halkságának döbbenetes
ereje van, szinte szétrobbantja az univerzumot. Hangja tiszta
és sallangmentes.
A hetes mágikus szám, mesebeli. Hét
évente az ember sejtjei kicserélődnek. Megújul az
emberi test. Csak a lélek nem változik. A szeretett
lény hiányát nem pótolhatja semmi sem. De
az anya, a költő tudja, hogy nem adhatja fel. Ki tenne akkor
tanúságot, ki idézné, ápolná
Zsófi emlékét, akiről még annyi
mondanivalója van.
Csinszka üzenete jut eszembe, amit Szendrei
Júliának írt:
„Kértük a vihart – zúzzon
porrá minket! / Hívtuk a halált – nem
kellettünk néki! / Kifáradt a vész s a
zöldellő hantok / parancsot küldtek: hősin tovább
élni!”
Igen, tovább kell élni, küzdeni, írni.
És a ragyogó tehetségű M. Fehérvári
Judit ezt teszi. Számtalan versben, prózában
örökítette már meg Zsófi alakját,
különleges lényét és még fogja is.
De az író nem gubózik be
önmagába. Nyitott a világra, a
körülötte élő emberekre, a
környezetében végbemenő eseményekre.
Továbbgondolásra érdemes
érzékenységgel reagál az élet adta
nehézségekre, az emberi ostobaságra. Ugyanakkor
hihetetlenül nagylelkű és segítőkész ember,
aki egyetlen bajbajutottat sem utasítana vissza.
Az egyperces novellák, a zöngék rengeteg
szívet melengető, ugyanakkor fonákságot
bemutató írást tartalmaznak. A szerző olykor
vitriolba mártja tollát (lásd: „A magyar
anya”), de sohasem bántó éllel teszi ezt.
A tárcák által sok mindent megtudhatunk
magunkról, a bennünk zajló folyamatokról, az
emberek egymáshoz való viszonyáról. Gyakran
többet elárul egy felvillantott jelző a szereplőről, mintha
oldalakon keresztül taglalná, magyarázná
jellemét az író. Jó példája
ennek a „Józsivagyok” bravúros, remek
írása.
Az egypercesek, tárcák rövid, tömör
műfajok, nem könnyű művelni, mégis rengeteg
lehetőséget biztosítanak az írónak arra,
hogy mondanivalóját átadhassa, kifejezze,
többletjelentéssel ruházza fel, mintegy saját
magán áttranszformálva nyújtsa át az
olvasónak.
Bármiről szóljanak is M. Fehérvári
Judit szavai, írásain mindenütt átsuhan, mint
egy tűnődő, távoli, halk, visszatérő dallam Zsófi
lányának tüneményes, feledhetetlen alakja.
(M. Fehérvári Judit: Szétgurult életek.
Életrajzi regény. K.: Holnap Magazin, 2025, 180 p.)
*
