„Az ember szabadnak
született, de mindenütt láncokat visel.”
(Jean-Jacques Rousseau)
Mennyire igaza volt Rousseau-nak! Már megszületni sem
szabad akaratunkból születtünk. Szüleink
vágya volt, hogy világra jöjjünk. És mi
jöttünk, nem kis kínnal, de végre
kiszabadultunk az anyaméhből, és ahelyett, hogy
örvendeztünk volna, éktelen sírással
köszöntöttük majdani világunkat,
szabadságunkat és szerető szüleinket. A
szabadság általában idegen erőtől való
függetlenséget jelent. Talán ezt éreztük
csecsemőként, nagy kihívás volt vélt
szabadságunk elérése. Aztán jött a
kisgyermekkor korlátokkal, intelmekkel, fegyelmezésekkel
teli világa, ahol igenis láncokat viseltünk, de ezek
többnyire a hasznunkra váltak.
Ezt követően a lázadó korszak jött, amikor
biztosak voltunk abban, hogy nincs szabad akaratunk, a felnőttek
világa érthetetlen volt, a sajátunk kicsit
zűrös, ezért folyton lázadoztunk, utat keresve.
És azt hittük felnőttként, hogy szabadon
tehetünk, vagy nem teszünk bármit, de rá
kellett jönnünk, hogy „Falak, falak, égig
érő falak vesznek körül elrendelés
szerint”. (Reményik Sándor: Önmagamba falazva)
És folyamatosan e falakkal kellett birkózni.
És
győzni kellett szívvel és vállal, hogy
megálljuk helyünket mindig és mindenhol, és
érezzük belül, hogy szabadon
döntöttünk. Természetünk velünk
született szabadsága képessé tesz minket
arra, hogy a jó és rossz között
válasszunk. Csak a szabad embernek van választása.
Ez többnyire sikerül is, de sajnos van, hogy nem. Ilyenkor
tele vagyunk félelemmel, aggódással,
rettegéssel, pedig ezek a szabadságunk legnagyobb
ellenségei. Hisz a szabadság eszméje egy olyan
fogalom, amely az egyén függetlenségét,
autonómiáját és a cselekvés
lehetőségét jelenti idegen erők, korlátok vagy
kényszerek nélkül. És ha saját
magunkat korlátozzuk, az a legrosszabb verzió.
Ha az egyén maga tud dönteni, cselekedni, jót
tenni,
másokat szolgálni, az jó. Ettől még nem
válik szolgává, szabadon teszi, amit tesz. Szabad
szívvel lépni vihar korbácsolta szélben,
tűzön-vízen menni, mások
megsegítésére, ez lenne a cél. Mert a
hősiesség nem kardban, fegyverben rejlik, hanem a
szívben, jóságos tettekben és
rendíthetetlen hitben. Mert a szabadság a fejben
kezdődik, de a szívben él tovább. Attól
szabad valaki, hogy van választása minden
életfázisában. Hol így, hol úgy,
néha határozottabban, néha csendesebben, de
szabadon. Ez egy pozitív küzdelem, nem kapjuk ingyen,
naponta meg kell küzdeni érte. Mert szabadságunkat
gátolják folyamatosan: először a
neveltetésünk, majd a személyiségünk, a
családunk vagy barátaink nyomása, az
erkölcsiségünk, korábbi tetteink, ismereteink
vagy azok hiánya.
De azt is tudnunk kell, hogy természetesen a
szabadságunkat akarjuk kivívni minden helyzetben
és minden időben, de ott van az ellenszél, amely mindezt
korlátozni akarja. Így aztán megfizetünk
szabadságunkért energiával, idővel,
pénzzel, és ki tudja még mivel, de akkor is
megéri.
A magyar ember lételeme a szabadság, a magyar ember
akkor
van elemében, amikor a szabadságáért
harcol. Szabadság, egyenlőség, testvériség:
a népek e szentháromsága forrasztotta egy
testté-lélekké a honfoglaló magyart: a
Dózsa-lázadást, ezt a nagy
parasztdrámát; a Péró-féle
lázadást; a Hora- és
Kloska-lázadást, aztán jött a
Széchenyiek, Kossuthok, Bezerédjek kora. És nagy
szerep jut a költőknek, kik többnyire a nép fiai, s
akik a toll erejével küzdenek a szabadságért,
élükön Petőfivel.
A szabadságért küzdött a honfoglaló
Árpád, a hét vezér, kik
„visszavették” Atilla földjét; a
kürtös Lehel, aki kürtjével agyonütötte
a német császárt, Botond, a köpcös
termetű, széles vállú, nagy erejű Botond, ki
buzogányával nagy lukat ütött Bizánc
vaskapuján, s csúffá tette a görög
óriást.
Szent István törvényben engedte meg a
szolgák
felszabadítását, de talán mondanom sem
kell, hogy ezzel az engedelemmel nagyon kevesen éltek.
„Tartsd meg mindenkor emlékedben” – így
szól Szent István a fiához, Imre herceghez
–, „hogy minden ember egyforma”.
Egyébként az egyformaság csak
írásban volt meg. Egy nagy szívű király
kegyes kívánsága volt ez, mely sohasem
teljesült, nem is teljesül soha.
Aztán királyok jönnek, mennek, a
kizsákmányolás egyre élezi,
előkészíti a szabadságvágy
kialakulását. Eleinte csak panaszkodnak az emberek:
„…hisz a természet a szegényt maga arra
szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon,
éhezzen, sanyarogjon és meghaljon…” (Katona
József: Bánk bán)
Aztán jön a tatár, amikor nemcsak a
szabadságáért, de
újjászületéséért is
küzdött a magyar. A nép helyzete nem javult
Róbert és Nagy Lajos alatt sem. Az Anjouk idejében
már az úgynevezett szolgaság megszűnt,
helyét a jobbágyság váltotta fel. Ha
valamelyik jobbágy máshová akart
költözni, ezt megtehette, ha senkinek sem tartozott, vagy
valami törvényes ügy nem akadályozta abban, de
előbb fizetnie kellett a szokásos 12 dénár
váltságot, továbbá két
kalácsot, egy csirkét s egy akó zabot. Ha ezt
megadta: mehetett, vihette magával minden javát,
házát, csűrét, vagy eladhatta másnak.
Természetes, hogy fellázadtak. A lázadás
tüze átcsapott az erdélyi határon,
fellázadtak a nyírségi és szamosközi
parasztok is. A nemesség Csáki László vajda
vezetése mellett a Szamos mentén megverte a parasztokat,
megverték a szamosközi és nyírségi
parasztokat is.
Aztán Mohammed 1456 július első napjaiban 150 ezer
fős
sereggel s 300 ágyúval
Nándorfehérvár alá érkezett, s
ostrom alá fogta a várat. Alig néhány
főúr állt ki Hunyadi mellett, hogy harcoljon a
szabadságért. Az igazi segítség az a lelkes
sereg volt, melyet Kapisztrán János toborzott össze
parasztokból, diákokból és
barátokból, kik többnyire vasvillákkal,
botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak
fölfegyverkezve. Bennük élt a
szabadságvágy, ezért győzhettek a török
ellen.
És volt nekünk egy igazságos királyunk,
aki
még a cigányság
szabadságvágyát is pártolta. 1476-ban a
király egy rendeletében kiveszi a cigányokat a
vajdák hatósága alól, Szeben város
hatósága alá helyezi s egyben utasítja a
vajdákat, hogy „többé panaszra okot ne
szolgáltassanak”. de hát „Meghalt
Mátyás király, oda az igazság!”
Aztán nem telt el száz év, az elnyomott
magyar
nép újra fegyvert ragadott a szabadságért.
A Dózsa-lázadás ez, mely kitört 1514-ben, s
melyhez képest gyermekjáték volt az erdélyi
parasztlázadás. A félelmetes tömeg, mely
mögötte állt, megszédítette az egyszerű
székely nemest, a nép szabadsága, sorsának
javítása sodorta a vakmerő lázadásba.
Majd jött a török. 1526. augusztus 29.: a
mohácsi
nagy temetés napja. A tatárjárásnál
is nagyobb szerencsétlenség volt e csata a magyar
nemzetre. Az ország két, majd három részre
szakadt. A lakosság nagy többsége a
rabszolgákéval hasonló sorsban
sínylődött. Hol a török, hol a német
sanyargatta a népet. Ez volt a kuruc- labanc világ. E
nehéz időkben tűnik fel II. Rákóczy Ferenc.
Végül húsz évi hontalanság
után, idegen földön hunyta le szemét, de neve,
emléke nem veszítette el varázsát,
hallatára megdobban ma is minden magyar szív.
A szatmári békekötéstől Mária
Terézia trónra léptéig terjedő időszakot
„csöndes évek”-nek nevezi Jókai
Mór. A szabadság jegyében mindössze csak egy
parasztlázadás zavarta meg. Nem vették
észre Mária Terézia németesítő
tervét, s a német nyelv tanításában
csupán a műveltség terjesztését
látták Ám az alvó nemzet lassan
ébredezni kezd. Szabadságvágya újra
felébred.
A magyarok szabadságvágya olyan erős, hogy a
világ
többi népe sokszor nem is érti, mi végre ez a
dacos ellenkezés, mi ez a keserves síkon
állás. Miért nem engedünk a 48-ból?
Miért nem állunk be a sorba, és leszünk
valamely világerő sokadik provinciája?
Petőfi Sándor volt az, aki megmutatta, hogy nekünk,
magyaroknak nem az a feladatunk, hogy ugyanolyanok legyünk, mint
mások, hanem hogy hozzáadjunk valami eredetit, valami
sajátosan magyart a világhoz.
És ő tudta azt is, hogy ha szabadság
hiányában elvesznek egyedi és
utánozhatatlan vonásaink, elveszítjük
önmagunkat. Odavész műveltségünk,
kultúránk és végül egész
nemzetünk. Petőfi arra tanít minket, hogy a magyar
műveltség nemcsak büszkeség kérdése,
de a fennmaradás feltétele is. Ez a gondolat ma is igaz,
és a szabadság mai gyermekei is értik ezt.
A szabadság elvont eszméjéért magyarok
százezrei adták életüket, a szabadság
a vérünkben van, és ezt a harcos szellemet tartjuk
ébren, amikor fejet hajtunk annak ragyogó
képviselői, 1956 forradalmárai és fegyveres
felkelői előtt.
A magyarság az 1956-os események óta
fokozottan
éberen reagál a nemzeti szuverenitást sértő
külső beavatkozásokra. Nagyon fontos esemény volt az
új köztársaságunk kikiáltása
1989 október 23-án. Ez is egyfajta szabadságharc
volt, mely vér nélkül változtatta meg
életünket.
Mi magyarok nem tudunk szabadság nélkül
élni.
„Mi magyarok valójában sohasem adjuk fel a
reményt. A mögöttünk hagyott több mint ezer
év megedzett bennünket, arra kondicionált minket,
hogy nem adhatjuk fel soha, hogy nincs vesztett ügy.”
(Schmidt Mária) Erre az erőre, erre a nagy
szabadságvágyra ma különösen
szükség van!
*
