Talán Bródy János Filléres emlékeim
című dalának egy strófájával
kezdenék: „Filléres emlékeim oly
drágák nekem / Kidobni őket nincs erőm, mind
értéktelen, / Filléres emlékeim oly
drágák nekem, / Ők tudják, mennyit ér az
életem.”
Néha nem is olyan könnyű eldönteni, mit
tegyünk a köröttünk szaporodó
tárgyakkal. Bár mai fogyasztóbarátnak
titulált világunk folyton a
vásárlásra buzdít, rá kell
jönnünk, gyakran jobban járnánk, ha nem
vásárolnánk fej nélkül.
Fogyasztói társadalmunk éppen arra buzdít:
Vedd meg! Dobd el! Viszont néha kinek van szíve kidobni
álmaink titkos rekeszében dédelgetetett
tárgyait. Mivel pénzt adtunk érte,
őrizgetjük, rakosgatjuk, rendszerezzük, végül
megfeledkezünk róluk, és csak
lakásfestéskor, korszerűsítéskor
vesszük észre ragaszkodó tárgyainkat.
Magam képzőművészeti és irodalmi
érdeklődésem mellett sok éve elektronikával
is próbálkoztam. Diszkrét és
integrált alkatrészekből mindenféle
kütyüket készítettem. 12 dallamot
játszó kapucsengő, kutyaugatás imitátor,
tücsökciripelés, szirénák,
jelzőfények kerültek ki egyre profibbá
váló műhelyemből. Egy napon aztán abbahagytam,
mert közben az elektronika fejlődése elszáguldott
mellettem. Majd később elhatároztam, selejteznem kell a
rég nem használt anyagokat, alkatrészeket.
Ellenállásokat, diódákat,
kondenzátorokat, tranzisztorokat, integrált
áramköröket marékszám dobtam ki,
úgy gondolván, többé nem lesz rá
szükségem. Alig telt el két hét,
meghibásodott egy hangtechnikai erősítőm, egy
gyári készítésű. Mindössze egyetlen
dióda ment tönkre benne. Ráadásul
emlékeztem rá, nekem volt olyan diódám, de
kidobtam valamennyit. Negyedére zsugorodott
alkatrésztáramat többször is átkutattam,
de nem találtam semmit. Végül már lemondtam
róla, de véletlenül egy fiókom
mélyén ott lapult pár keresett
típusú diódám. Véletlenül
hullott ki, de boldog voltam.
Végül lommá, kacattá válik
minden, amit nem használunk, elfeledkezünk róla,
veszünk helyette mást, korszerűbbet, divatosabbat,
kényelmesebbet. Kis lakásoknál hamar
megoldódik a lomtalanítás, mert nincs hely őrizni
a fölösleget. Ahol viszont van hely, felgyűlik, megszaporodik
a lom. Majd jó lesz még, mondogatjuk. Egy cipő, egy ruha
jó lesz kerti munkára, és tovább
dédelgetjük a holmikat. Iskolai könyvek, füzetek,
újságok, folyóiratok,
lakásdekorációk vártak, várnak
megdicsőülésükre. Elrakod kidobni való
holmidat, és vársz. Eltelik egy évtized, nem
történik semmi, marad minden a régiben.
Talán kacatjaink őrizgetésében benne van az
ősök észjárása is. Eltenni, vigyázni
rá, hátha szükség lesz még rá,
és ami megvan, azért már nem kell pénzt
kiadni. Csak egyetlen dolog. Nagyapám kiegyengetett minden
használt szöget, és elrakta
méretenként külön-külön dobozokba.
Nem kér ez enni, mondogatta nagyapám, és
végigsimította a szöges dobozokat. Apa már
csak a nem rozsdás szögeket egyengette ki és rakta
dobozokba. Én viszont már nem egyengetek semmilyen
szöget. Talán a pénztelenség, az
elérhetőség hiánya, a biztonságra
törekvés is fokozta a kacatok gyűjtését.
Természetesen valamilyen fétis is fűződhet a
tárgyakhoz, azért nem mered kidobni.
Szerencsehozónak tartasz sok-sok tárgyat, melyből
később beteges rögeszme lesz, amitől
képtelenség szabadulni. Akár annak az idős
férfinak, akinél hirdetésre
háznézőben jártunk egykor. Hat-nyolc
deszkából tákolt fészer állt a
hosszú kert egyik oldalában, bennük minden, amit
elképzelhet az ember. Fém-, fa-, műanyagtárgyak,
amit mások kitett lomjaiból szedhetett össze. A kert
végében keresztbe egy hajdani tyúk-,
sertésól funkciójú épületben
pedig mindenféle kerekek gumiból, fémből,
műanyagból, ráfok, abroncsok, csövek, és amit
már el sem tud az ember képzelni, minden. Akár egy
kisebb MÉH telepen.
Vannak tárgyaink, melyek nem különösen
értékesek, de valamilyen emlék fűződik
hozzájuk. Ha ezeket látom, kezembe veszem, ők jutnak
eszembe, akik már évtizedek óta nincsenek. Ki
lehet dobni ezeket is, de ez olyan lenne, mintha az ő
emlékük egy részét is kidobnám.
Nyilván vannak kedves tárgyaink, melyek nem más
személyhez kapcsolódó emlékeket hordoznak.
Ezek az életünkben betöltött szerepük miatt
bírnak megkülönböztetéssel, ezek is
kapcsolatba kerülnek emlékeinkkel.
Nálunk gazdagabb európai országokban
rendszeresen lomtalanítanak. Kirakják a megunt
ruhákat, szükségtelenné vált
más tárgyakat. Természetesen vannak
köztük olyanok, melyeket nem is használtak.
Megvették, hazavitték, nézegették,
próbálgatták, elrakták, elfeledték,
nem fértek tőle, kidobták. Intézményesen,
üzletszerűen összegyűjtik, és válogatás,
bálázás után megjelennek nálunk a
túrkálókban. Másodlagosan
újból gazdára találnak, hogy
újból betöltsék tárgyi
hivatásukat. Aztán itt is megunják, és
újból jöhet a rakosgatás, lommá
válás, majd a kidobás. Jobb esetben tőlünk
szegényebb országokban karitász szervezetek
jóvoltából ismét gazdára
találnak.
♣ ♣
♣
