Csorba váza áll sarokban ötven éve,
faliórán vésett névsor, harmadik, mi rég megállt,
osztályoktól kaptam egykor szép emlékbe
– „õket soha ne feledjem"– s így kaptam a szamovárt;
szekrénytetõn! – kávét iszom nyakra-fõre –
s ott magasban díszlik véle számos üveg, porcelán;
jó talizmán, magánytól hogy szenvedni ne kelljen –
ifjak, lányok idézõdnek, számlálom ezerben.

Spulni cérna, gatyamadzag, ócska fogsor,
megtört ernyõ, csíkos, pöttyös, kissé foltos, átlyukadt –
zokni?! mind páratlan, felcserélem sokszor
és cipõim csálék, ósdik, van belõle több tucat –
száz nyakkendõm! úgy biz’ ami erre tromfol –
tollas dunyha, jól kitömve, hozzá elvásott huzat.
Felsorolni furcsa mind ezt, látom, arra jó csak;
kaptafákra húzhassam a mondanivalómat.

Érmeim gyümölcsként csüngnek jobbra-balra;
életemnek fényjátéka – talmi látszat bár – naná!
Mint várostromlók, könyvek másznak a falra,
olvasatlan, és bekúsznak lõállásba ágy alá –
s ott lapul még versírásnak sok kacatja
a Nagy Mû-höz halmozottan; kis ördögöm mondaná,
ez Krõzus kincse; higgyem-e? – Nem vagyok oly dõre!
Csupán félve gondolok a hét szûk esztendõre.