J. András friss nyugdíjas
hajókormányos, világcsavargó, több
éves távollét után nyáron
hazalátogatott szülővárosába. Autója
nem lévén, busszal akart jönni, de végül
a vasút mellett döntött. Az utazás nem
várt módon kellemesen telt számára, mert a
hullámos síneken imbolyogó IC-n
újból hajón érezhette magát.
Miután vonata, kisebb késés után, pontosan
délben begördült a felforrósodott
állomásra, J. András szinte sajnálta, hogy
partra kell szállnia. Mivel eltervezett délutáni
programjáig nem sürgette az idő, elhatározta, hogy
kíváncsiságból tesz egy vargabetűt
arrafelé, ahol régen, a városból
való elköltözése előtt lakott.
Vállára kanyarította
sötétkék tengerészzsákját,
és nekiindult. Hamarosan feltűnt az első ház, a kis bolt,
távolabb a templom sárga tornya fürdött a
verőfényben. J. András elégedetten látta,
hogy még a vén akácfák is megvannak az
út szélén. Pipára gyújtott,
és pöfékelve ballagott tovább a
kanyargós utcán. Mire balra-jobbra tekintgetve a kocsma
előtti zebrához ért, a pipa kiégett. Kiverte
belőle a hamut, s egy megvető pillantást küldve az
ivó felé, átment a túloldalra.
Valaha itt egy kis tarka rét volt, ahol
gyerekkorában jókat lehetett focizni. Most takaros
házak mindenütt. De kinn sehol egy teremtett lélek,
csak egy macska sütkérezett és nyalogatta
magát az árokparton, és
százméternyire valaki a járdát
söpörte lendületesen. J. András a
tenyeréből ellenzőt formált. Vajon ki lehet az a
bátor teremtés, aki ebben a kutya melegben kint mer
tartózkodni?
Közelebb ment, és nem akart hinni a szemének.
Meglepetésében még köszönni is csaknem
elfelejtett.
– Csókolom, Mariska néni…
A hófehér hajú idős asszony hunyorogva
fürkészte az idegen arcát, az örömtől
fülig érő száját.
– Ki maga, hogy még nevemet is tudja? Csak nem valami
trükkös csaló? – Bizalmatlanul méregette
a különös jövevény
válláról lelógó furcsa kék
zsákot. – Azt ne higgye, kedves uram, hogy bármire
is rá tud beszélni! Nem kell semmi, sem
vérnyomásmérő, sem semmi más, érti?
Az idegen csak mosolygott, és a homlokára tolta
vastag keretes fekete napszemüvegét.
– Hát nem ismer meg? Nézzen meg jobban!
Mariska néni erre összecsapta a tenyerét.
– Jesszusom, az Andris gyerek!
– Én vagyok bizony, teljes
életnagyságban.
– Tényleg te vagy? Ezer éve nem
láttalak, megváltoztál.
– Bizony múlik az idő, drága Mariska
néni. Hogy tetszik lenni?
– Köszönöm, jól, ahogy kilencvenegy
évesen lehet.
– Ó, nem lesz az egy kicsit sok? Tízet
nyugodtan letagadhatna.
Mariska néni hamiskás mosollyal felelte:
– Már le is tagadtam. Igazából
százegy múltam, úgy ám.
– De szeretnék én is ilyen szép kort
megérni!
– Elhiszem, fiam. Szegény uram is mindig ezt mondta.
Talán emlékszel még a Berci bácsira,
tíz éve már, hogy az a csúnya baleset
érte, és itt hagyott. Jut eszembe, délután
friss virágot kéne vinni neki, a tegnapi már
biztos elfonnyadt.
J. András elnézte Mariska néni sűrűn
barázdált arcát, bepárásodó
szemét, a szeme sarkában megcsillanó apró
könnycseppet. Másodpercek múlva szólalt meg
újra.
– Nem tudtam, messze jártam. Sajnálom
szegényt – mondta halkan. – Viszont
örülök, hogy találkoztam Mariska nénivel.
Apropó, kérdezhetnék valamit?
– Hogyne.
– Csak, ha nem veszi rossz néven.
– Ne kéresd magad!
– Mariska néni szerint mi a hosszú élet
titka?
– Jó kérdés. Ráérsz
meghallgatni a választ?
– Rá, de miért tetszik ezt kérdezni?
– Mert nem egy titka van annak, és időbe telik,
míg elsorolom.
J. András ezután figyelmesen hallgatta a
felsorolást, egyetértően bólogatott. A
hosszúra nyúlt titoklista a huszonnegyedik pontnál
megszakadt.
– Ennyi?
– Dehogy, lelkem, dehogy, csak muszáj levegőt
vennem... – és huszonöt: kerülje az ember a
szószátyárokat. Épp ezért most
már tényleg abbahagyom, nehogy pont énmiattam
rövidebb legyen a te életed!
– Pedig kíváncsi lettem volna a többire
is.
– Na, jó, akkor elárulom a legnagyobb titkot.
Hajolj csak közelebb, megsúgom…
– Aha, értem. És ezt is meg kell tartani?
Csak egy sejtelmes mosoly volt a válasz, így nem
firtatta tovább a dolgot. Témát váltott.
– Hogy tetszik kijönni a nyugdíjból?
– Nem nagyon tetszik, valahogy mégis, de nem akarok
panaszkodni. Egyszerűen spórolni kell, gyógyszeren
például. Amelyik orvosság drága, azt nem
váltom ki. Az olcsót kifizetem, mert a patikusnak is
élni kell valamiből, de aztán nem veszem ám be,
mert nekem is.
Jóízűen nevettek mind a ketten.
– Hát ez van, lelkem. Sokszor nyig-nyög az
ember, de azért kitart.
– Talán nem ártana kevesebbet dolgozni,
és többet pihenni.
Mariska néni a léckerítésnek
támasztotta a seprűt, megemelte a köténye
sarkát, megtörölte vele a kezét, kivett egy
zsebkendőt, letörölte arcáról az
izzadságot.
– Na de hogyan lehetne meg az ember gyereke dologtalanul?
Még jó, hogy új szomszédom van, ő is ad egy
kis munkát. Egy fiatalember költözött ide a
szomszédba a jó múltkorában. Mikor is?
Megvan, idén januárban, mikor az ónos eső is
esett.
– És valami baj van vele?
– Baj? Hm, sok szót igazából még
nem váltottunk. Ő inkább csak mutogat.
– Lehet, hogy néma.
– Hogy volna! – emelte fel Mariska néni a
hangját. – Hébe-hóba jön vele valaki,
diskurálnak egymással, csak én nem értem,
pedig fülelek! Jesz, imél, cset, lúzer, ilyen
furán beszélnek.
– És mire mutogat az illető?
– A szemétre itt a járdán.
– Igen? És köszönni legalább szokott?
– Helló, mindig ezt mondja.
– Amúgy rendes?
– Hát, nem! Ja, de! Most jut eszembe. A télen,
mondtam már, mikor az a ronda ónos eső esett, lefagyott a
járda meg az úttest. Nekem meg nem volt itthon
tojás. Reggel át akartam menni ide szembe a
Bözsihez, neki olyan jó tojó tyúkjai vannak,
igazi kapirgálósak. Na, lépek ki a kapun,
hát nem ki akarom törni a nyakamat! Mit tesz Isten, pont
ekkor bújik elő a szomszédból a fiatalember is.
Jelzem neki, hogy átmennék a másik oldalra. Ugrik
is oda hozzám. – Oké – mondja, és
tényleg, át is segített.
– És mi történt azután?
– Megköszöntem neki, ahogy illik. Persze a
mutogatásról nem szokott le. Ma délelőtt is,
amikor elment itthonról, mutogat a saját
lábára meg a szandáljára, aztán
nézett rám olyan szemrehányóan. Mintha
én tehetnék róla, hogy szemetes a járda, de
annyira, hogy ha szegény férjem élne és
meglátná, rögtön meghalna.
– Honnan kerül ide ez a sok szemét?
– Tőle, az új szomszédtól. Akár
beszáll, akár kiszáll a kocsijából,
mindig eldob papírzsebkendőt, csoki papírt,
narancshéjat, kólás dobozt. – Mariska
újra néni kézbe vette a seprűt, s miközben
összehúzta a szemetet, folytatta. – Ide hallgass,
mesélek még valamit. A Bözsi tegnap kijött a
sodrófával, és csúnyán leteremtette
az ifjú urat. Még jó, hogy nem csapkodta meg a
hátát.
– Lett foganatja?
– Dehogy, pont fordítva. Ma délelőtt
még a csikktartóját is a járdára
ürítette a fiatalember. Mondtam is a Bözsinek,
látod-e, sokra mentél az
ökölrázással meg a rikácsolással.
– És Mariska néni mindezek ellenére
feltakarít a szomszéd előtt is.
– Fel.
– Miért?
– Hátha egyszer megembereli magát.
– És ha mégis újra és
újra összeszemetel mindent?
Mariska néni derűsen mosolygott.
– Sebaj, szeretek söpörni.
♣ ♣
♣
