Nagy város a Duna két partján, s vízébe hullott
hídjaira emlékezem és egy szép kezdeti találkozásra,
amikor az Országház előtti rakpart lépcsőin néztem
a lassan folydogáló vizet és pár horgász türelmét.

Vagy Budán, a Postapalota lenyűgöző épületét
körbejárva arra gondoltam: összeköt a világgal
az elküldött levél, csomag, ha az a Niagara zuhogó
vízesése táján Irén húgom családjához eljut.

Amikor a roncs hidakat s alkatrészeit szedték ki,
József öcsém mint búvár működött közre,
s meghívott egy ilyen „mélységi” lemerüléshez.
Gratuláltam, és köszönetet mondtam erőfeszítéséhez.

Elmerülök a létben, s hallom azokat is, akik
saját szenvedésüket tudják az égig emelni,
és bűnösöket keresnek a bűntelenek között,
és zavaró fals hangon szól a jajgatás…

Azon tűnődöm, mily egyszerűen élt családunk
az idők folyamán, mily éltető elem volt a munka!
A kertek nem füvesített térségek voltak,
de hasznos, az élet íze, derűje termett bennük.

Tudtuk, a kert napsütötte részein hol–mit
úgy vetettük el, még ősszel a fokhagymát, fagyot bír,
kora tavasszal ástunk, és répák, zeller és
mindenek fölött a saláta levelei zöldelltek.

A gyermek csak bámulta a világot és csak
vendég volt a háznál, de igyekezett barátságot
kötni a keze ügyébe került, életet teremtő
szerszámok sokféleségével, és élvezte azokat.

Ma, kettőezer tizetön táján az ifjú
csak követel, a munkát, a tennivalót nem érti,
csak élvezeti halmazokat fontolgat,
követelményeket fogalmaz, s így élne?!