Nem volt éles
határ a tegnap és a ma között. A hideg
még ott maradt a reggelekben, de már nem volt hatalma.
Csak emlék. A felszínen apró jelek utaltak arra,
hogy valami megváltozott: a föld nem volt többé
zárt, a levegő nem volt többé üres.
A tél után minden kicsit idegennek tűnt. A
táj, amely hónapokig mozdulatlanul tűrte az időt, most
óvatosan próbálta ki önmagát. Mintha
emlékeznie kellett volna arra, hogyan kell újra
élni. A talaj felső rétege meglazult, a fagy által
összeszorított rögök engedtek, és a
mélyben lassú, kitartó munka kezdődött.
A fény nem sietett. Reggelenként hosszabban
időzött, és nem volt benne a tél rideg
tisztasága. Szétszóródott a
felszínen, beleakadt az egyenetlenségekbe, megült a
nedves foltokon. A világos és a sötét
közti határ elmosódott, mintha minden
átmenetivé vált volna.
A föld színe megváltozott. A barnák
mélyebbek lettek, a szürkék eltűntek, helyet adva a
nedvesség súlyának. Apró repedések
nyíltak, majd lassan bezárultak, ahogy a talaj
magába szívta az esőt. A víz nem maradt
sokáig látható: dolga volt, lefelé tartott,
oda, ahol a változás elkezdődött.
A szél nem volt többé éles.
Megkerülte az akadályokat, végigsiklott a
felszínen, és mozgást hozott oda is, ahol eddig
csak állás volt. A fák ágai, amelyek
hosszú ideig mozdulatlanul tartották a teret, most
enyhén hajlottak. A kéreg alatt élet indult,
lassan, de visszafordíthatatlanul.
Az első zöld nem volt ünnepélyes. Nem
kérte, hogy észrevegyék. Csak megjelent. Egy
árnyalatnyi eltérés a felszínen, egy
vékony vonal a barna és a sötét
között. Aztán még egy. Nem siettek, mert
már nem kellett. A talaj készen állt.
Az eső visszatérő vendég lett. Nem zúdult,
hanem jelen volt. Átitatta a felszínt, majd eltűnt, teret
hagyva a párának, amely lassan emelkedett fel. A levegő
telítődött, nehezebb lett, és magában
hordozta mindazt, ami készülődött. Az illatok nem
voltak erősek, inkább kitartóak.
A nappalok nyúltak. Nem látványosan, de
következetesen. A világosság már nem volt
szűkös erőforrás. A felszín több időt kapott,
és élt vele. A sötét nem tűnt el, csak
visszahúzódott, mint aki tudja, hogy most nem ő
következik.
A tavasz nem érkezett meg. Mindig is ott volt,
mélyen, a rétegek alatt. Most csak visszatért a
felszínre. Nem hozott ígéreteket, nem tett
különbséget. Egyszerűen helyreállította
azt, ami megszakadt.
Amikor már nem lehetett megmondani, mikor
történt az átmenet, minden a helyére
került. A föld újra mozgásban volt, a
fény maradt, a levegő lélegzett. A világ nem lett
más, csak folytatta önmagát.
Ez volt a tavasz valódi ideje: amikor már nem
kérdés, hanem természetes állapot.
*
