Kint tűz a kegyetlen júliusi Nap.
Jólesik átsétálni a Vérmezőre
hűs aluljárón, hol minden ragyog,
nincs piszok, bűz, nincsenek hajléktalanok.
Hová lettek a téli hajléktalanok?
 
Erzsébet-híd mellett visz a villamos.
Alatta ember-fészek, rongykupacok.
Papírdobozokból, ágyneműkből lakok,
nylon-zacskókból rakott védő lét-vacok.
Most a híd alatt álmodik a nyomor!
 
A hajléktalanok nyári laka ez,
tengerpart, balatoni üdülés helyett.
Mellettük a Duna, lábat mosni lehet!
A szökőkút ad inni friss hideg vizet!
Esőtől véd hídláb, felfogja a szelet!
Árnyat a park porlepte lombos fái adnak.
Padokon napoznak a roncs MÉG-emberek.
A Nap nem válogat! Álcázott, gyilkos
sugarát hinti, jobban, mint kellene!
Ötvenes faktorú naptej helyett
a piszok képez védőréteget.
Így él nyáron a hajléktalan sereg,
aki túlélte a Déli-pályaudvar
aluljárójában töltött telet,
és még mindig remél más, jobb, élhető,
emberhez méltó, hasznos életet!