Mindenkiben van, csak
kell valaki, aki
fel is ismeri.
Ria soha nem volt
sikkes, kecses, csinos,
nem volt szexepilje, és mégis olyan vonzerővel
bírt, amit ma sem tud megmagyarázni senki a
környezetében. Ott kezdődött, hogy enyhe
angolkórban szenvedett kiskorában, ezért mindenki
különös szeretettel bánt vele. Ez a
betegség a kalcium- és
foszforanyagcseréjének összetett zavara, melyet
elsősorban a D-vitamin hiánya okoz. Főleg a petyhüdt
izomzat és a gyenge lábak aggasztották
szüleit. Ezért aztán a szülei literszám
itatták Riával a tejet.
– Na csak még egy kortyot! – biztatgatta anyja.
És ő szót fogadott.
Táplálkozására is nagy gondot
fordítottak, így hamar rendbe jött.
Nagylány korára ez a dolog már nem
okozott problémát, élte a vidám kamaszok
életét. Már ekkor kiderült, hogy
szeretetreméltó, kedves lány. A
gimnáziumban befogadták a menő csajok, pedig sem a
divatos ruhák, sem a bizsuk, sem a divatos holmik nem
érdekelték őt. Valahogy mégis mindig csinos volt,
neki jól állt még a kék egyenköpeny
is, melyet édesanyja mindig vasaltan adott rá, alatta
kikeményített alsószoknya volt, a derekán a
köpeny saját anyagából öv.
– Szombaton buli lesz nálunk. Gyere el te is! –
hallotta többször is a kedves noszogatást. És ő
el is fogadta, de azért sokkal jobban szeretett kedvenc
könyveivel lenni, vagy a nagy rádió előtt a
földön ücsörögve az operakalauzt hallgatni.
Valahogy vonzó jelenség volt. Sokat
mosolygott, kedves volt mindenkihez. Ez elsősorban fizikai és
szellemi vonzalmat váltott ki környezetéből, mely
talán a közös érdeklődési körből
adódott.
Főleg az irodalom érdekelte, még irodalmi
pályázatot is nyert, ami érdekessé tette őt
társai szemében.
Először akkor érezte vonzónak magát,
amikor osztálytársnője meghívta a nyári
szünetre Megyaszóra. A falusi fiatalok körében
híre ment, hogy városi lány nyaral
Icáéknál, és amikor este a
„kultúrban” megjelent a két barátnő,
hirtelen minden fiú Riával akart táncolni. Boldog
is volt, soha ilyet még nem élt meg. Ragyogott a szeme, a
kisugárzása mindenkit elbűvölt. A
kíváncsiság olyan vonzerővel bírt, mint a
mágnes. Csak úgy rajzottak körülötte a
falusi fiúk, mindegyik meg akarta ismerni a városi
lányt.
– Szabad? – Szabad? – hangzott folyamatosan,
és ő mindenkivel táncolt, aki felkérte. Ez biztos
azért volt, mert a nem elérhető dolgokhoz mindig nagyobb
vonzerő társul, mint a már meglévőkhöz.
Hiszen mindnek volt szerelme vagy kedvese a faluban, kivéve
egyet: Kareszt.
Ő Pesten a tiszti akadémián tanult, így nem
volt benne érdeklődés a városi lány
iránt, illetve nem a városi lány léte
izgatta. Valahogy ez a lány más volt, mint akikkel eddig
találkozott. Bár vidáman táncolt,
kacérságnak szikrája sem volt benne. Mindenkivel
udvarias volt, és komoly dolgokról beszélgetett.
Épp a különbözőség lehetett a
vonzerő. A szerelem alapja némelykor a másság.
Miután táncoltak párat, Karesz
sétálni hívta Riát.
– Menjünk ki egy kicsit, elegem van már a hangos
zenéből! Egy szavát sem érti az ember.
– Menjünk, nekem is elég volt – mondta
Ria, és még sokáig sétálgattak, ki
nem fogytak a szóból, minden érdekes volt, amit a
másik mondott. Valami bűvös vonzerő kerítette őket
hatalmába.
A bűvös vonzerő csak az elragadtatott ember
képzeletében létezik. És őket
magával ragadta a pillanat. Nevetve vették észre,
hogy az alapvető dolgokban teljesen egyetértenek. És ezt
követően már csak kézen fogva
sétáltak, és nagyokat hallgattak. Amikor
két ember felismeri egymást, elsősorban saját
magunkat ismerjük fel. Amikor valakivel azonos
hullámhosszra kerülünk, nincs szükség
többé szavakra. Ez azt jelenti, hogy összhangba
kerültünk. A másik emberrel összhangban lenni a
legnagyobb boldogság, ami csak létezik Ezáltal
egymásra hangolódunk. Bennünk tükröződik a
másik. Eggyé válunk magunkkal és vele.
Úgy éreztem ebben a pár órában,
hogy most már semmi sem ingathatja meg bennünk az
összetartozás érzését. Megvolt a
vonzerő, ami azt is jelentette, hogy azonos hullámhosszon
voltunk.
Hogy meddig? Azt most ne firtassuk.
*
