A táj hófehér lepelbe
öltözött, mint aki ünneplőt visel a legcsendesebb
napra. A dombok vonala elmosódott a vastag hó alatt,
mintha maga a világ is elfeledkezett volna a
határokról. Minden egyetlen egységes, puha
fehérséggé vált, ahol a múlt hangjai
sem tudtak áthatolni.
A fák álltak mozdulatlanul. Törzsükön
fehér csíkok, ágaikon hókupacok ültek
mint halk gondolatok. A levegő mozdulatlan volt, se’ szél,
se’ nesz – csak a hó halk roppanása
hallatszott néha, amikor egy-egy ág engedett a
súlynak.
Egy rét közepén egy kis kőszikla emelkedett ki
a hó alól, makacsul és őszintén, mintha
emlékeztetni akarna valamire. A hó nem tudta teljesen
elfedni – ez a szikla már látott sokféle
telet. Hallgatott sokféle csendet.
A Nap lassan süllyedt a látóhatár
mögé, halvány narancsszínt hagyva maga
után az égen, ami egyre kékült, majd
mélykékké sötétült. A csillagok
előbújtak, és apránként
megtöltötték az eget. Egy fenyőfa a rét
szélén különösen magasra nőtt,
koronája közel járt az első csillaghoz. Egy
hópihe ráült egy ágra, megpihent –
és nem olvadt el. Mert itt minden megtartott valamit:
emlékeket, érzéseket, jelenlét
nélküli jelenlétet.
Odébb egy elfelejtett karácsonyi gömb hevert a
hó alatt, csak a piros üveg csillanása árulta
el. Talán a tavalyi tél hagyta itt. Talán egy
sosem érkezett ünnep.
De a hó ezt is befedte, óvatosan, mint aki tudja,
hogy az emlékek is pihenni akarnak. A hócsend
leereszkedett, mindent betöltött – és abban a
csendben valami megszületett. Nem szó, nem mozdulat, nem
forma. Csak a béke tiszta érzete.
A tél megőrizte. Mert a hó alatt nemcsak
alvás van – hanem emlékezés is.
*
