A hit számomra nemcsak vallásos fogalom, sokkal
inkább egy belső erő, egy kapaszkodó, ami miatt
reggelente felkelek, terveket szövök, szeretek, vagy
éppen dolgozom. Hiszek emberekben, helyzetekben, a saját
képességeimben – néha
túlságosan is. És talán épp ez az,
ami miatt a csalódások olyan fájdalmasak tudnak
lenni.
Amikor hiszek valamiben – legyen az egy kapcsolat, egy
munkahelyi projekt, vagy akár csak egy kimondott szó
– akkor odateszem magam. Teljes szívvel. Mert azt
érzem, hogy hit nélkül nem érdemes semmit
csinálni. A hit az, ami életet lehel a
hétköznapokba, ami értelmet ad a küzdelmeimnek.
De minél nagyobb bennem a hit, annál mélyebbre tud
ütni a csalódás.
Egy-egy ilyen csalódás, legyen az egy megtört
ígéret, egy félresiklott kapcsolat vagy egy
kudarcba fulladt álom, mintha kitépne belőlem valamit.
Megrogyok. Megkérdőjelezem: minek hittem ennyire? Érdemes
volt? És ilyenkor valami bennem elcsendesedik. Egy ideig
óvatosabb leszek. Visszafogottabb. Nem bízom úgy,
nem építek olyan magasra.
De aztán valahol mélyen, mégis újra
elkezdek hinni. Talán nem ugyanúgy, nem ugyanabban, de a
hit nem tűnik el teljesen. Csak alakul. Finomodik. Megtanulok
különbséget tenni remény és
naivitás között. Rájövök, hogy a
csalódások nem mindig gátjai a fejlődésnek,
hanem gyakran éppen a katalizátorai.
Megkeményítenek, de közben valahogy mégis
formálnak, érlelnek.
A hit nekem már nem azt jelenti, hogy vakon bízom
mindenben és mindenkiben. Hanem inkább azt, hogy a
csalódások ellenére is képes vagyok
újrakezdeni. Hogy nem hagyom, hogy a fájdalmak
cinikussá tegyenek. Mert végső soron abban hiszek
leginkább, hogy az élet a maga töréseivel
együtt mégiscsak valami értékeset akar
mutatni, és hogy én ennek a részese lehetek. Akkor
is, ha néha összeomlik, amiben hittem.
Mert a hit nem a csalódás ellentéte. Hanem
annak ellenére való.
Az Istenben való hit számomra mindig is egyfajta
belső iránytű volt. Valami, ami segített eligazodni,
amikor körülöttem minden bizonytalanná
vált. Hiszek az érzéseimben, gyerekként
még ösztönösen hittem Istenben is, hiszen ezt a
példát láttam szüleimtől,
nagyszüleimtől. De ahogy az idő telt és a világ
zajosabbá vált, ez az ösztön lassan
háttérbe szorult(?). Ma már talán nem
természetes a belső csend, és nem magától
értetődő a hit sem.
Régen az emberek a kérdésekkel befelé
fordultak. Keresték az értelmet, keresték Istent.
Ma viszont, amikor bármit másodpercek alatt
megtalálunk a telefonunkon,
számítógépünkön, nem szorulunk
rá a csendes elmélkedésre. Az internet ontja
ránk a véleményeket, a konfliktusokat, a politikai
üzeneteket, a „megmondókat”, és mi
lassan hozzászokunk, hogy a zajból akarjuk
kihallani az igazságot. De az igaz hit nem ott lakik. Nem a
kommentek között, nem a híroldalakon, nem a
megosztások számában.
Egyre ritkábban fordulunk befelé. Elfelejtünk
kérdezni. Nem is annyira azért, mert már nem
érdekel bennünket, mi igaz, hanem, talán mert
túl sokszor csalódtunk. Csalódtunk emberekben,
intézményekben, és sokan Istenben is. Vagy
legalábbis abban a képben, amit róla
gyerekkorunkban tanítottak. Mert hogyan lehet hinni abban, ami
nem látható, miközben naponta látjuk a
világ kegyetlenségeit, a háborúkat, a
manipulációt, a képmutatást?
De talán épp ezért lenne most a legnagyobb
szükségünk a hitre. Van, akinek nem
feltétlenül egy vallás szigorúan
meghatározott keretei között, hanem belül, a
saját csendjében. Abban a mély emberi
igényben, hogy van értelme a jónak. Hogy
létezik valami több nálunk, valami, ami
túlmutat a napi híreken, a
kommentháborúkon, a rohanó világon. Valami,
ami nem bizonyítható, de érezhető. Hogyha
elég bátrak vagyunk csendben lenni, remélhetőleg
megerősödik a hitrendszerünk, és megerősödik az
Istenben való hitünk is.
A hit nem mindig látványos. Nem az, amit hangosan
hirdetnek, vagy amit számon lehet kérni. A hit sokszor
csak annyi, hogy nem adjuk fel. Hogy újra meg újra
felállunk, szeretünk, próbálkozunk,
bízunk, még ha százszor is csalódtunk. Mert
bár a csalódás néha megrendíti a
hitemet, mégis visszatalálok hozzá. Nem ugyanoda,
nem ugyanúgy, de őszintébben, tisztábban.
És ha valamit tanultam az életemben, az az, hogy a
hit nem azt jelenti, hogy nem csalódunk. Hanem azt, hogy nem
engedjük, hogy a csalódás végleg kioltsa
belőlünk a reményt. Mert lehet, hogy Isten halkabb lett a
világ zajában, de talán mi lettünk azok, akik
már nem figyelünk eléggé. Ideje lenne
újra keresni Őt ott, ahol mindig is várt ránk:
legbelül.
…És végül hit a szerelemben.
Ez az a láthatatlan erő, ami életet ad minden
kapcsolatnak, minden célkitűzésnek, minden reggelnek,
amikor úgy döntök, hogy újra
próbálkozom. Hiszek az emberekben, a saját
fejlődésemben, az értelmes munkában, és
hiszek a szerelemben is.
Az igaz szerelembe vetett hitünk különösen
törékeny. Sokszor már az elején
idealizálunk: belelátunk a másikba olyasmit is,
amit ő talán sosem ígért. A kapcsolat
elején még természetes a figyelem, a vágy,
a törődés. Ilyenkor a hit szinte magától
működik, hiszen minden új, minden izgalmas, minden
valós ígéretnek tűnik. De amikor elkezdődnek a
hétköznapok, amikor jönnek a rutinok, a
feszültségek, a kihagyott mondatok, a
félrenézések, akkor kezd el igazán
számítani, hogy miben is hiszünk
valójában.
Túl gyakran hisszük azt, hogy a szerelem csak
úgy „van”. Hogy az elég, ha szeretjük
egymást. Pedig a hit – akárcsak a szerelem –
folyamatos döntés. Döntés arról, hogy
nemcsak önmagunk körül forgunk. Hogy figyelünk a
másik rezdüléseire, hogy mindig fontos, mit
érez, mit gondol. Amikor ez elmarad, akkor lassan
kiüresedik az a tér, amit egyszer még
közösen töltöttünk meg. És amikor
kiégünk, gyakran a másikat okoljuk: hogy ő
változott meg, hogy ő nem tett eleget értünk.
Közben nem vesszük észre, hogy saját
hitrendszerünk is megingott. Már nem abban hiszünk,
amit együtt akartunk építeni, hanem inkább
csak túlélünk egymás mellett.
És mégis… van kiút. Mert, ahogy minden
hit, a szerelembe vetett hit is újraépíthető, ha
van rá akarat. Nem a nagy gesztusokban, nem a
drámákban, hanem a kicsi, hétköznapi
figyelmekben. Abban, hogy időt szánunk egymásra. Hogy nem
csak halljuk, hanem meghallgatjuk a másikat. Hogy nem mindig
nekünk van igazunk. Hogy néha megkérdezzük: mi
kellene ahhoz, hogy újra jól legyünk? És
ehhez tényleg akarjuk hallani a választ is!
A kapcsolatban való hit nem vak idealizmus. Hanem az a
bátor, csendes döntés, hogy a másik
érték, és hogy a közös
történet megér annyit, hogy újra és
újra törődjünk vele. És ha időben
észrevesszük, hogy eltávolodtunk, még mindig
van lehetőség közelebb lépni egy
öleléssel, egy őszinte beszélgetéssel, egy
„sajnálom”-mal, vagy akár egy
újrakezdéssel.
Mert, ha van bennünk hit – nem csak a másikban,
hanem abban is, amit együtt létrehozhatunk –, akkor a
csalódásokból is lehet tanulni. Akkor nem csak
elkerülni, hanem megelőzni is lehet a kiüresedést.
És akkor a szerelem nem egy elhalványuló
emlék lesz, hanem egy élő, alakuló
valóság, amit minden nap újra lehet
választani. És ez talán az egyik legszebb hit,
amit magunkban hordozhatunk.
*
