KÖNYVESPOLC

Stancsics Erzsébet:

Feketén fehéren

K. Kővári Tibor kötete

Napjainkban jelent meg a szerző válogatott versei az Irka Irodalmi és Képzőművész Asztaltársaság Szigethalom gondozásában.

Köves István szerkesztette, akinek utószavában, „Egy ország tornacipőben” címmel nem is lehetne pontosabb, tömörebb és lényegre törőbb összefoglalást adni a kötetről. Így inkább én sem teszem, hogy a versekről írjak méltatást, inkább a személyes érzéseket, szívenütő jelzéseket próbálom összefoglalni, amelyek értek a versek olvasása és hallgatása közben.

Úgy vélem, Kővári Tibornál kevés jobb krónikása lehet a XX. és XXI. századi életünknek. A mai világ apadó olvasótábora nem annyira az emberi lény mélységei, mint inkább a mezítelensége után áhítozik. A közönség nem művészetet keres intim feljegyzésekben, inkább titkos történetek után leskelődik kandi szenvedéllyel. A kulisszatitkokra kíváncsi, nem a mondanivalóra. Pedig egy jó költő – mint Kővári Tibor is – egyetlen sorával többet mond, mint más kötetnyi összegereblyézett írásával. A költészet nála formálást is jelent, melyet elsősorban önmagán, majd óhatatlanul az olvasóján hajt végre.

A bőség zavarában magam sem tudom, melyik témát ragadjam ki a versekből. A szerző figyelme mindenre kiterjed, az egyéni lélekrezdüléstől a világ problémájáig. Érzi, hogy atomrobbanáshoz hasonló erő veti szét mostanában a közösségeket. Magányos tömeg lettünk, hiába ülünk szorosan egymás mellett. Fő motivációnk lett a bizalmatlanság, s ahogy 1943-ban, a szárszói konferencián fogalmazott Kodolányi János: „Ma, amikor paradoxon, hogy ti. »A hazugságnak mindig igaza van« – (ma is! – S. E.) – teljes sátániságában érvényesül, noha látszólag kikezdte már itt-ott a kérlelhetetlen valóság." Kővári Tibor tudja, hogy ma nincs a demokráciának igazi formációja, csak a buzgómócsingok hallatják hangjukat, nem a normális emberek. A társadalom erkölcsi gerince nagyon hajlékony és törékeny lett. Made in EU! – mintha ezt is Európában gyártanák, de hol, kik mikor és minek?

A szerző verseit ízlelgetve, visszalapozva, újra olvasva az az érzésem, mintha az élet zörejeiből egyszerre tisztán előválna a dallam: lármából a zene, ez a csodálatos és sűrű párlat, melyben minden földi hang benne van. A versekben leszűrve, megnemesedve lép elénk, mint imában a szó. Bár ma már mindenfelé csak a lármát hallani, mi figyeljünk ezekre a vers-dallamokra! Mintha egy zenészt Isten elküldött volna birodalmából, hogy nekünk elhozza értékeit. Úgy halljuk szaván át ezt a muzsikát, mint honvágy dallamát a száműzöttek.

Ezen azonban nem lehet csodálkozni. Kővári Tibor olyan spirituális élmény birtokosa, amely keveseknek adatott meg. Talán csak néhány kiválasztottnak. Nem csoda hát, ha költői eszközeivel egy földön és emberen túli hatalom titkait kívánja megosztani velünk. Tudja, hogy egyetlen író sem írhatja meg egy nappal sem előbb a művét. Nem lehet siettetni, amelyet felsőbb erők vezérelnek. Várni kell, és figyelni. Az írás úgy is megtörténik velünk. A vers talán nem is az értelmet akarja meghódítani, hanem látomásra ingerel. A nagy versek szavai egyszerűek és mélyek, mint a víz, egy hang szólal meg benne a világról. A világ ugyan anyag, erő, értelem, de ez a hang külön él mindentől. Aki az életből az irodalomba lép át a spiritualitás kapuján, az megtagadja a nehézkedés törvényeit. Ott másképp kell élni, járni, lélegezni. Úgy érzem, talán ez az, ami leginkább jellemző Kővári Tibor verseire.

Türelemmel, odaadással és nagy figyelemmel kell olvasni a „Fehéren feketén” c. kötetet, melynek címadása és a szavak sorrendje sem véletlen. A jó vers ugyanis átadja titkos sorsát, ami tartja az egész vers épületét. Az igazi vers valamelyik sorára mindig emlékezünk. Ez a sor a költő bizonyítéka és hitelének záloga.

Kővári Tibor úgy ír, mint aki tudja, hogy a következő mondatánál mire ébred. Talán így is él. Ólomszárnyú emberi testben az ébredés… Ez a létezés és teremtés meglepetése, maga az élet félelmetes várakozása.

A könyvnek jó utat kívánok, hitvallásával érje el célját az olvasók között!