Vidovszky a Békéscsabai Evangélikus
Gimnáziumban érettségizett 1902-ben. Én
ugyanott, csak 36 évvel később. Az iskola 1981-ben
jubileumi ünnepséget tervezett
alapításának évfordulójára.
Erre kiállítással is készült, amelyen
be kívánta mutatni azokat az egykori
tanítványait, akik nevet szereztek maguknak itthon vagy
külföldön, bármilyen területen. Kerestek
nevessé vált írókat,
képzőművészeket, politikusokat, színészeket
stb. Nyilvántartásuk alapján már 1978-ban
több ezer levelet küldtek el egykori
tanítványaik meglevő címeire azzal a
kéréssel, hogy aki ilyen személyről tud, jelezze:
szeretnék bemutatni a kiállításon.
Én is kaptam ilyen levelet, s válaszul Vidovszky
Béla nevét adtam meg. Ez a név –
országos szinten – már-már feledésbe
merült. Nem úgy Békéscsabán, hiszen a
Vidovszky-család neve ott fogalom volt. Vidovszky Béla
csak véletlenül született 1883-ban Gyomán (ma:
Gyomaendrőd), mert édesapja akkor ott volt jegyző, ott
élt a családja is átmenetileg. Hamar megkaptam az
iskola válaszát: igen, nagyon érdekli az
intézményt a mindig számontartott egykori
tanulója! Írjak róla!
Vidovszky Béla szegről-végről rokonom; jól
ismertem őt, és számos testvérét (ő maga
elvált, gyermektelen ember volt), azok leszármazottait.
Tőlük szereztem be néhány fontosabb anyagot, amit
továbbítottam az iskolának. Aztán
újabb megkeresést kaptam: az intézményhez
tartozott egy nyomdaipari szakiskola is. A végzős
növendékek minden évben kiadtak egy kis
könyvecskét Békés megyéről. A terv az
volt, hogy 1983-ban, Vidovszky Béla
születésének centenáriumára
róla készüljön a könyv. Az 1981
évi ünnepségükön magam is részt
vettem. Ekkor említették nekem a könyv
tervét, egyben felkértek arra, hogy az előszót
írjam meg hozzá. Természetesen ezt szívesen
vállaltam. A következő év elején ismét
kaptam levelet az iskolától: nem találnak olyan
művészettörténészt, aki egyrészt
jobban ismerné Vidovszkyt, mint én,
másrészt aki a könyv megírását
ingyen elvállalná. Ezért rám gondoltak. A
kézirat 1982 végére kellene. Elválltam, nem
is gondoltam arra, hogy ez milyen munkát fog jelenteni. Az idő
rövid, igyekeztem összeszedni a legfontosabbakat, s a
könyvecske 1983-ban valóban megjelenhetett. (Majd 20
év múlva reprintben is.)
Szerény kis könyv lett adataimból, de a
kutatást olyan érdekesnek találtam, hogy
folytattam. Kiderült, hogy a Vidovszky-család
birtokában van a művésznek a festményeiről
írt naplója. Ebben évről-évre
beírta, hogy mit festett, és még azt is, hogy a
képet ki vette meg. Így nevesítve azonban csak
1945-ig készült feljegyzés. A
vásárlók közül sok volt a csabai,
továbbá számos minisztérium és
közintézmény. 50 egynéhány év
távlatából próbáltam e nevezetteket
megkeresni. Ez a munka meglepően jó, mintegy 60 %-os sikert
hozott. Örvendetes, hogy csaknem minden megkeresett
minisztérium jelezte: igen, megvan az egykor
vásárolt kép. (A minisztériumok akkori
érdeklődése és vásárlása
mutatja, hogy a képek milyen értéket
képviseltek.) Ezek valamennyiét megnéztem, s
úgyszintén bebocsátást kaptam a Parlamentbe
is, ahol megmutatták azt az 5 festményt, ami
néhány termüket, szobájukat
díszíti. Fölkerestem a Magyar Nemzeti
Galériát is, ahol ugyancsak megmutatták a
raktárukban elfekvő 20 Vidovszky-festményt. A
látottak nyomán is meggyőződhettem arról, hogy
igen értékes képek maradtak meg a II.
világháború után. Kerestem a művész
első festményét is, amit még az
érettségi előtt készített
barátjáról,
osztálytársáról, a tragikus sorsú
Gyóni Gézáról. Egy hírlapban
közölt (szerencsésen megmaradt) fénykép
alapján sikerült is megtalálnom a csabai
múzeumban, ahol azt sem tudták, kit ábrázol
a kép és ki festette. Óriási
eredménye volt ez a kutatásomnak.
Mindezzel párhuzamosan bújtam a nagy
könyvtárakat, ahol 1907-től a művésznek 1973-ban
bekövetkezett haláláig róla mintegy 900
cikket találtam. Voltak olyan írások, amelyekben
csak felsorolták, hogy mely művészek képei
jelentek meg az adott kiállításon, de ahol
szöveges értékelést is közöltek,
ott kivétel nélkül kiemelték Vidovszky
képeit. Számos festményét be is
mutatták, olykor a folyóirat címlapján
szerepeltették. A cikkek egy részéről
fénymásolatot készíttettem a
könyvtárban, más részét
kijegyzeteltem. E sokféleségből állt össze az
a kép, amiből joggal idézhettem a KLÁRIS-ban
Gerevich Tibor művészettörténész
megállapítását: Vidovszky kora
Európájának legkiválóbb
enteriőristája!
A cikkekből megállapíthattam, hogy az
enteriőrfestészet mesterét a 20-as, 30-as években
inkább az Alföld festőjeként ismerték
és tisztelték, noha akkor már nyoma volt annak,
hogy 1916-ban a magyar, 1920-ban az olasz király
számára is enteriőrjeiből vásároltak. Majd
keresni kezdtem azokat az enteriőröket, amelyeket Esterházy
herceg egyik palotájában készíttetett, de
ezeket alighanem kimenekítették az
országból a megszállásunk előtt. A
művész 46 után nem gazsulált a
kommunistáknak, ezért amolyan „persona non
gratának” tekintették. Mégis 1950
után ő is a balatoni festők java közé került.
Szinte átvette a témát Egrytől, akinek
egyébként kortársa és jó
barátja is volt. Tulajdonképpen egy balatoni
útján, Almáditól Keszthelyig utazva vette
észre hazai tengerünk sok-sok
szépségét, és aztán már
évente visszatért az északi partra. Amikor (a
60-as években) kiadtak egy sorozat levlapot a balatoni festők
munkáiból, ebbe már Vidovszky festménye is
belekerült.
Kutatásaim eredményét a művésznek egy
NSZK-ban élő tisztelője 10 példányban
fénymásolva adta át nekem, és én
ezeket a példányokat illetékes helyekre
eljuttattam. A Magyar Nemzeti Galéria
Dokumentációs csoportjának vezetője kijelentette,
hogy ilyen részletekbe menő, gazdag anyag még egyetlen
képzőművészről sem készült! Ez komoly
dicséret a kutató számára!
Mint írtam, a művész nem tudott
megbékülni a kommunista világgal, ezért 1946
után mintha nem is lett volna. Bár ezekben az
évtizedekben is találtam munkáiról
számos dicsérő cikket, a „hivatalos”
művészetpolitika egyszerűen mellőzte. 1972-ben
bekövetkezett halálakor még megengedtek egy
szép nekrológot – majd tovább tartott
(és tart máig is) a csend. Képeit egyetlen
kiállításán sem szerepeltette a Magyar
Nemzeti Galéria (bár szívesen
kölcsönadta más kiállítások
számára) de – és ez
megbocsáthatatlan! – amikor bemutatta a XX. század
jeles képzőművészeit, csak leghátul, a
„futottak még” névsorba tették be a
nevét. Nyugodtan mondhatom – elfogulatlan, alapos
kutatásaim alapján –, hogy ez nagy hiba volt.
Lehetetlen, hogy egy ilyen, egykor oly nagynevű
képzőművész elvesszen a politika ködében!
Bízom benne, hogy 20 évi kutatómunkámnak
meglesz egyszer az eredménye.
♣ ♣
♣
