„Ígéret szép szó, ha
megtartják, úgy jó” –
csontunkig-lelkünkig ismerős közmondásunk, és
nem alaptalanul. Ígérni jó. (Olykor
„csak” hasznos). Elhinni egy ígéretet
jó, mert „hinni jó”! Betartani nem mindig
sikerül az ígéretet. Betartatni még
kevésbé sikerül – oly sokszor. Utóbbi
már az erőszak(osság) határát
súrolja.
Szívesen ígérünk –
általában. Mert olyankor erősnek, okosnak, nagylelkűnek
érezhetjük magunkat. Már ha komolyan gondoljuk
ígéretünket, legalább az
ígéret, megígérés
pillanatában. És ha már akkor sem gondoljuk
komolyan? Ha csak azért ígérünk meg valamit,
hogy lerázzuk a másikat? Vajon hányszor
tettük/tesszük meg ezt életünk során?
Különösen a „hívő” –
hiszékeny-naiv kisgyerek számára bűn az
ígéret be nem tartása, a csak odavetett,
részünkről komolytalan ígéret. Egy
világ dőlhet össze bennük.
Megszegi az ígéretét valaki – és
nem történik semmi. Hányszor is…?
Megbocsátjuk, mert alapjában véve nincs más
választásunk lelkünk békéjéhez.
Higgyünk hát egyáltalán
bármiféle ígéretnek? Mikor higgyünk?
Kinek higgyünk?
Számomra a legtündéribb (jó és
rossz értelemben véve egyaránt)
történet: valaki megígéri, tudván
tudva, hogy irreális, betarthatatlan,
megvalósíthatatlan dolgot ígér,
eszébe sincs megtartani, talán nem is képes
rá. A másik, ha ezt érzi, tudja, akkor a)
látszólag elfogadhatja, aztán nem
számít rá úgy sem; b) nem fogadja el az
ígéretet, nem hisz benne, aminek hangot is ad –
erre a „hamis” ígérettevő megsértődik,
mert megkérdőjelezték az ő
mindenhatóságát, mert kételkedni mernek az
ő nagyszerűségében; c) elhiszi a valótlan
ígéretet szegény balek, mert „naiv”
– jólelkű –, aztán persze egyrészt
mélységesen csalódik, másrészt
és ráadásként ki is nevetik szembe vagy a
háta mögött, hogy egyáltalában elhitte.
„Milyen jó vicc volt”!
Lehet ez gyerek, de lehet jólelkű, hiszékeny felnőtt
is akár.
Egy jószándékú ígéret
sem tartható be mindig. Teljes bizonyossággal mondhatja
valaki: „Ekkor jövök.” Vagy:
„Megcsinálom”. És nem jön. Vagy nem
tudja megcsinálni. Rosszul csinálja meg.
Miért is ígérte meg? Mert – mint
tudjuk – ígérni jó. Talán
tényleg akkor akart jönni. Talán tényleg
hitte, hogy – jól – képes megcsinálni.
Ígéretével leszereli a másikat. Ne
kérje tőle többször már azt a valamit, elege
van. Ne akarja a másik megtenni azt a valamit, mert ő akarja
megtenni, ő akar érvényesülni. Vagy csak abban a
pillanatban jópontot akart szerezni.
Se vége, se hossza…
És léteznek persze a kikényszerített
ígéretek is. Ezek zsarolási
hátterére már ki sem térek.
Az ígérgetésnek eleve pejoratív a
kicsengése. Rosszízű. A bizonytalanság, a
halogatás sugallója. Persze, előfordul, hogy a sok
ígérgetés után egyszer csak –
csodák csodájára – mégis
beváltja valaki. Ha már nagyon muszáj. És
ha egyáltalában képes rá.
Ígérjünk mi valamit? Igen, ha biztosan tudjuk,
hogy meg tudjuk tenni.
Aztán szembetalálkozunk azzal, hogy a szép
ígéreteknek hisznek, az sem baj, ha nem valósul
meg később, ha eleve tudható, hogy
megvalósíthatatlan, de addig is lehet álmodozni,
hátha tényleg eljön az a Kánaán; aki
meg nem ígért ilyet, az iránt nem
érdeklődnek… „Mert hinni jó.”
Például csoda-termékekben.
Csoda-fogyókúrákban. Csoda-reklámokban. Az
sem baj, ha sejtjük, hogy értelmetlen. Hátha,
mégis megtörténik most, kivételesen, csak
velünk az a bizonyos csoda! Hátha tényleg az
évszázad üzlete az az olcsó hitel, ha egyszer
a bank olyan alacsony törlesztést ígér(t)!
– a többit már tudjuk. Évekkel előbb azt
tartották baleknek, aki nem hitt benne, nem vett fel
„ingyen-hitelt”. Ami, mint tudjuk, sohasem létezett,
mint ahogy „ingyen-vacsora” sincs. Valahol, valamikor meg
kell fizetni mindig az árát.
Miket tudnak ígérni a szerelmesek! –
csodaszépeket. Csillagokat az égről. Sokszor szentül
hiszik is, az „örökké foglak szeretni”
érzéssel karöltve. Betartani nem túl gyakran
sikerül, és főleg nem könnyűszerrel.
Ígérnek nagyokat holmi kuruzslók is.
Csodás gyógyulásokról olvashatunk.
Ezeknél az eseteknél nehéz lenne pontosan kiszűrni
a tényleges igazságot – az emberi szervezet
tudatalatti-öntudatlan öngyógyító
erejét, képességét – és a
hozzá gyártott ilyen-olyan
„elméletet”. Ami az egyik embernél,
tételezzük fel, bevált, a másik
számára csak „ígéret” lehet. A
fogyókúrás mesékről pedig már
regényeket lehetne írni. Ezek is mind
ígéretek.
Miért ígér valaki? Okos, ügyes akar
lenni, tudjuk; de az ígérő mélységes
vágya is tükröződhet benne valami (valaki)
iránt.
Lehet felelőtlen is az ígéret: ő ugyan nem
képes rá, de ígéretével
kiszorít a tevékenységi körből,
látókörből olyan valakit, aki viszont képes
lenne. Nem is mindig a hiszékeny a „felelős”, vagy
legalább is nem csak ő. Az ígéretet tevő
önértékelése is hiányos ilyenkor.
(Vagy csak önérvényesítő vagy éppen
pénzszerző vágya tört fel belőle nagy erővel.)
De olykor nehéz azt mondani neki: „Nem, te nem vagy
képes arra, hogy ezt (jól) megcsináld.”
Legalább egyszer hibáznia kellene ahhoz, hogy ezt
így kimondhassuk… És néha még azt az
egyszeri hibázást is nehéz aztán
kijavítani.
Lehet „fokozni” az ígéreteket? Lehet.
Ígéret – komoly ígéret –
nyilatkozat – szerződés, akár
írásban. Ám olykor, mint tudjuk, a hivatalos
szerződés sem ér túl sokat.
Lehet társadalmi méretekben, mi több,
„emberiség” méretekben is – nagyokat
– ígérni? Hogyne lehetne! Egész
tudomány épült rájuk. Komoly művek ezek az
utópiák. Érdekesek, szerteágazók. De
utópiák, és eszerint is kell kezelni őket. Aki
ígéretnek vette/veszi, az lényegében
elveszett. Az „Ígéret földje” –
leginkább csak a mesékben létezik. Mert ki tudja,
kinek mi a Nagy Ígéret?
Higgyünk egyáltalán ígéretekben?
Persze. De csak ha értelmét látjuk. Mert bizalom
nélkül mégsem élhetünk. Ha mind
ésszel, mind érzelemmel egyaránt fogadjuk az
ígéreteket.
Különösen, ha az ígéretek is
így, helyes ítélőképesség
révén születnek.
Hiszen akár a felelőtlen ígéret, akár
a hiszékenység megnehezíti az
életünket. Vagy betartani egy ígéretet
bármi áron – nem mindig a legésszerűbb
magatartás.
♣ ♣
♣
