„Hős volt, bátor és igaz ennek a földnek
egyetlen szemünk előtti vértanúja, testvére a
régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikes
Kelemennek, Kőrösi Csomának, a keveseknek, az
örökké élőknek. Istenem, olyan boldog vagyok,
hogy ölelhettem, hogy csókolhattam, amíg
közöttünk járt, hogy nézhettem Őt: a
tiszta Férfiút, az útmutató nagy
Fát, az Embert az erdélyi embertelenségben.”
Tamási Áron így emlékezett Benedek Elekre.
A köztudat azonban nagyon leegyszerűsített
képet őriz róla. Megbecsüli a „nagy
mesemondót”, a gyermekek kedvenc „Elek
nagyapó”-ját, de vajmi keveset tudnak arról
az öreg harcosról, aki az első
világháború után egy egész nemzeti
kisebbség, a székelyek nevelőjévé
vált. Aki szembeszállott maradisággal és
elnyomással, aki új lendületet adott a magyar
kulturális életnek. Azok közé az
írók közé tartozott, akik nemcsak a maguk
belső szükségleteit elégítik ki az
írással, hanem számon tartják a szellemi
élet szükségleteit is. Ezért szerkesztett
olyan sokféle újságot, kalendáriumot
és néplapot, és ezért lett a magyar
ifjúsági irodalom apostola. Kristálytiszta
székely nyelvével és a székely
életből vett témáival új színt vitt
a századforduló magyar prózájába.
Élete szakadatlan küzdelem volt. Regényeiben,
elbeszéléseiben, lírájában,
ifjúsági műveiben, testamentumában,
meséiben, ismeretterjesztő munkáiban csupa nemes
cél, a gyöngék és igazságtalanul
bántalmazottak védelmében szállott
síkra.
S ha kutatjuk írói és emberi
jellemvonásait, akkor lelkének legbelső
lényegeként a szeretetet találjuk. A
végtelen szeretetet, ragaszkodást az édes
anyaföldhöz, a szülőkhöz, a gyermekkori
emlékekhez, a múlthoz. Ez állítja a
szegények, a védtelenek, a gyöngék
mellé, és ez a szeretet az, amely lehetővé teszi,
hogy a gyermekek között maga is gyermekké
váljon, teljes, tökéletes őszinteséggel
adhassa nekik önmagát.
De Benedek Elek még meséskönyveiben sem csak
mesemondó. Amikor mint képviselő elmondja
országgyűlési beszédét a németből
gyatrán fordított, „émelyítően”
erkölcsös ifjúsági irodalom ellen, már
látja is a baj orvosságát is. Magyar
népmesét kell a gyermek kezébe adni, nemcsak
azért, mert mese, hanem mert a nép lelkének,
örömének és bánatának,
vágyainak, igazságérzetének kifejezője.
Ennek a célnak szolgálatába állítja
tollát, mesemondói képességét. Nem
a florkolisztika művésze akar lenni, hanem a nép
lelkének művészi tolmácsolója. És
ebben is van politika. Ugyanannyi, mint Petőfi gondolatában:
„Ha a nép uralkodni fog a költészetben,
közel áll ahhoz, hogy a politikában is
uralkodjék.”
Benedek Elek az „erdőzúgásos,
vadgalambszólásos Erdővidék” egy kis
falujában, Kisbaconban született 1859. szeptember
30-án. Az egyszerű családi portáról egy
egész életre szóló gyermekkori
emléket vitt magával, amelyek örökre
elkötelezték népének és
szülőföldjének. Ilyenek voltak a 48-as
szabadságeszmék, szülei intelmei, amelyekről
így ír: „Ami szép, s jót
könyveimben láttok, e két öregember
szívéből eredett.” Szinte az anyatejjel
szívta magába a szebbnél szebb dalokat, a
gyönyörű népmeséket, a tragikus
hangulatú népballadákat. Ő maga mondja
később: „Erdő, mező, hegy, völgy, falu, minden
mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha
szép csendesen mesemondóvá nő a gyemek?”
A mesevilág és a népköltés
felé tereli figyelmét legnagyobb
könyvélménye is: Kriza János
Vadrózsák című népköltési
gyűjteménye és Bezerédy Amália Flóri
könyve, amely az első eredeti magyar gyermekkönyv.
„Ennek a könyvecskének lelkéből
sarjadozott ki az én gyermek, ifjúsági
könyveimnek terebélyes fája. Ez a könyvecske
tett adósává a gyermeki világnak”
– írja önéletrajzában. 1855-ben jelenik
meg Székely Tündérország című
kötete. Ebben kitűnő meseíró
készséggel átköltötte,
újraformálta a népmeséket. Erkölcsi
motivációt adott nekik, szerkezetüket
megformálta, stílusukat pedig az irodalmi nyelvhez
közelítette anélkül, hogy az eredeti
hímport letörölte volna róluk.
Ezzel a székely mese kilépett a
népköltési gyűjteményből, s egyéni
feldolgozásban irodalmi közkincs lett belőle, hogy a
nép nyelvét és termékeny
fantáziáját belevigye az éledő
polgári nemzetbe. E kötet nagy sikere után jelennek
meg mesekönyvei: a Székely mesemondó, a
Világszép mesék. Majd a nemzet nagy
ünnepére: a Milleneumra írta meg a Magyar mese
és mondavilág öt hatalmas kötetét. Ennek
a hatalmas gyűjteménynek meseanyagát a korábban
megjelent népköltési
publikációkból,
folyóirat-közleményekből és saját
népköltési gyűjteményéből
állította össze. E mesék a magyar nép
ezeréves örömét és bánatát
tükrözik. Az öt testes kötet mintegy
négyszáz mesét tartalmaz. „A
néplélek költői megnyilatkozásának
olyan bőséges forrását, aminőt egyetlen nemzet sem
adhat ifjúsága kezébe.” (Szondi György)
Mesefeldolgozói munkásságával
ifjúkori ígéretét, a népmese
és a gyermekek szolgálatának
vállalását váltotta valóra. Joggal
mondotta magáról: „Én a nép
mesemondó fia vagyok.” Tulajdonképpen azt vitte
végbe a meseköltészetben, amit később
Kodály Zoltán a népzenében. A néptől
átvett kincset új, művészi formába
öntve magasabb fokon adta át az egész nemzetnek,
ezzel a legszebb népi hagyományok
továbbélését, folytonosságát
biztosította. A mesék megrostálására
és átírására azért volt
szükség, mert a mesék között nem
gyermekkézbe valók is akadtak, s mert abban az alakban,
ahogy akkor a gyűjtők a nép ajkáról
följegyezték, a gyermekek számára
élvezhetetlen lett volna.
Nagyon jól látta ezt Benedek Elek is. Ezért
írja újra a népmeséket. De nem úgy,
mint egy középiskolai tanár, hogy mondatról
mondatra haladva kijavítja a fogalmazási hibákat
vagy szerkezeti egyenetlenségeket, hanem a történet
menetének szem előtt tartásával újramondja
az egész mesét. Tudatos eszközeivel formálja
át az ösztönösen megnyilvánuló
népi mesélést. Lefaragja a
tájszólások különösségeit, s
a maga gazdag, sokszínű, zamatos és mindig világos
székely nyelvén írja át.
„Az ember valósággal füllel hallja
és nem szemmel olvassa, amit ír, s felolvasva, vagy
szó szerint elmondva, a hallgatóban azt az
illúziót kelti, hogy egy igen jó, a maga
anyagát, a mesetémákat és a magyar mesei
nyelvet kitűnően ismerő és kezelő mesemondót
hallgat.” (Kovács Ágnes) Valószínűleg
meséinek átdolgozása közben nem a
kevés számú irodalmi példára
támaszkodott, hanem gyermekkori élményeire:
édesapja és egy zsellérleányka, Rigó
Ánizs meséire visszaemlékezve alkotta újra
szövegeit. Ezért szólalhatott meg meséiben
olyan közvetlenül, mintha a fonóban a nép
körében beszélne.
Ortutay Gyula egy előadásában találó
szóösszetétellel
„népmese-író”-nak nevezi, s a
népi mesemondók íróutódának
tekinti.
Faragó József, az erdélyi
folklórkutató pedig így méltatja:
„…az az első nagy érdeme, hogy a
legkülönbözőbb helyeken lappangó
népmeséket felkutatta, összeszedte, és
saját gyűjtésű meséivel együtt
népszerű kötetekbe foglalva, az olvasótömegek
számára közkinccsé tette. Igen ám, de
ez az óriási meseanyag nyelvi szempontból nagyon
sokféle, sőt bátran mondhatjuk, hogy meglehetősen vegyes
értékű volt. Gondoljuk csak el, hogy… minél
tudományosabban dolgozott a gyűjtő, minél inkább a
mesemondó szavainak és kiejtésének
hűséges tolmácsolására törekedett,
annál nehézkesebb a meseszöveg, annál
kevésbé alkalmas a könnyed olvasásra
és terjesztésre.
Nos, Benedek Eleknek az a második nagy érdeme, hogy
ezt a sokféle szöveget elejétől végig
átírta a maga székely-magyar nyelvére,
vagyis nyelvileg egységesítve őket az
olvasótömegek számára ilyen tekintetben is
hozzáférhetővé és élvezhetővé
tette.”
„A nyelvben szellemi valósággá
válik az egész nép és a nép
egész hazája. Benne alakulnak át hanggá
és képpé a nép szellemének és
teremtő erejének segítségével a hazai
ég – honunk levegője, fizikai jelenségei,
éghajlata, földjei, erdei és folyói, viharai
és zivatarai. A hazai tájnak mély gondolattal
és érzelemmel telt hangja ez, mely oly érthetően
beszél az ember szeretetéről szülőföldje
iránt és mely olyan tisztán jut
kifejezéshez a szülőhaza énekében; a
népdalban és a népköltők ajkán. De a
nép nyelvének tiszta, áttetsző
mélységében nemcsak a szülőhaza
természete tükröződik, hanem egy nép szellemi
életének egész története” vallja
K. D. Usinszkij (elismert orosz pedagógus) is.
♣ ♣
♣
