Mint minden reggel, most is elindultunk Nikivel szokásos
reggeli sétánkra. Niki egy ír szetter
fajtájú nőstény kutya, aki már túl
van a tizenötödik évén. A 15 év
náluk már az idős kort jelenti. Mindezek ellenére
jött velem becsülettel. Póráz nem kellett,
anélkül is tudta, hol a helye, ott volt mindig a
közelemben, csak pár lépésnyire
távolodott el. Talán emlékei
felfrissítéseként egyszer még pár
lépésnyit poroszkált is. Ekkor észrevettem
20 méternyire két egyenruhás közterület
felügyelőt. Gyors mozdulattal rákapcsoltam kutyámra
a pórázt, és nyugodtan közeledtem a
hatóság emberei felé.
Meglepetésemre előre köszöntek.
– Jó reggelt! – hangzott el valamilyen
kényszeredett hangon.
– Jó reggelt! – fogadtam a
köszönést.
– Azt tudja, hogy póráz nélkül,
azaz felügyelet nélkül a kutyák nem lehetnek
közterületen?! – tette fel a
kérdésjellegű kijelentését az egyik, a
szigorúbb.
– De hiszen az én kutyámon van
póráz. – Próbáltam kedvező
vágányba terelni nem kívánt
beszélgetésünket.
– Az előbb nem volt rajta, a kollégám le is
kamerázta – mutatott rá közben az egyik fa
mögött megbúvó, harmadik felügyelőre.
A lényeg, hogy igazolvány nem volt nálam,
így hazáig kísértek, ahol
kitöltöttek egy jegyzőkönyvet. Én közben
érveltem, amivel tudtam.
– Láthatják – mondtam –, ő
már egy nagyon öreg kutyus, nem árt senkinek.
– Hagyd! – mondta az engedékenyebb.
– Nem! – volt a szigorúbb egyszavas
válasza.
– De hisz maguk is emberek – érveltem
tovább, hiába.
Pár hét múlva Nikit el kellett altatni, mert
öregkori betegségei annyira eluralkodtak rajta, hogy
állandóan szenvedett. Majd egy hét múlva
kaptam a végzést, fizessek be 5.000 forint
büntetést.
Néha mentem arra – boltba, orvoshoz –, ahol az
eset történt. A közterület felügyelők a nagy
fogás reményében gyakran ott
ólálkodtak. Arra gondoltam, úgy kellene tennem,
mintha ott lenne valahol a közelben elengedett kutyám. Nem
tettem mást, mint hangosan hívtam egy kutyát,
amikor a felügyelők közelébe értem.
– Mogyoró, gyere! – kurjantottam el minden
adódó alkalommal.
A hely alkalmas lehetett egy szabadon kószáló
kutya felbukkanására. Egy négyemeletes több
lépcsőházas háztömb, melyet oldalt is,
mögötte is fás, bokros terület övezett.
Készenlétbe helyezett kamerával ott
várták a felbukkanó kutyát, amely
megkoronázhatta volna tevékenységük
eredményességét.
A felügyelők mindannyiszor felkapták fejüket,
és vártak a jó fogásra. De a fogás
elmaradt, mivel már nem volt semmilyen kutyám. Ilyenkor
csalódottan, de mintha semmi sem történt volna,
odébb húzódtak. Belül fojtogatott a
nevetés, de nem lehetett kihangosítani, mert akkor egyből
rájöttek volna, hogy őket hülyítem.
Talán a negyedik–ötödik
„Mogyoró, gyere” kiáltás után
már rájöhettek, csak ugrasztom őket, így a
várt reagálás elmaradt. Én viszont
kitartóan tovább zargattam őket.
Egy reggel sajtért és tejfölért
küldött a feleségem. Messziről láttam az
unatkozó felügyelőket. Akkorra percre pontosan tudta minden
kutyatulajdonos, melyik időpontban hol tartózkodnak a rend
szigorú őrei. Azért mégis megkockáztattam
izgatásukat.
– Mogyoró, gyere! – kiáltottam jó
hangosan.
A felügyelők unottan másfelé fordultak, mint
akik tudomást sem vesznek rólam és a
hangomról sem. Mozdulatukban valamilyen palástolatlan
undor is lehetett. Talán gondolatban szerettek volna engem
jól pofán vágni. A nyomaték
kedvéért még füttyentettem is egyet. Ekkor a
szigorúbb a gázspray felé nyúlt
kezével.
Óriási meglepetésemre váratlanul
kijött egy kutya a mellettem lévő bokorból.
Úgy nézett ki, mintha Niki fiatalkori
reinkarnációja lenne. Úgy tűnt, mintha nem is
futna, hanem úszna a levegőben. Borzolódó barna
szőrzete ezt a látszatot csak erősítette. A szép
kutya pár méternyire körbefutott rajtam, majd
előttem poroszkált. Pár pillanatra nekem is az az
érzésem volt, mintha hozzám tartozna. A rend
szigorú őrei pillanatok alatt aktivizálták
magukat. A kamerás a gépet készenlétbe
helyezte, és már forgatta is jelentősnek hitt
filmjét. Előre szaladt, hogy olyan plánt tudjon befogni,
melyen a kutya és én is rajta vagyunk.
– Sokba fog ez valakinek kerülni! – mondta
gúnyosan a szigorúbb felügyelő.
– Meghiszem azt! – fűzte hozzá vigyorgón
az engedékenyebb.
Így sétáltunk tíz–tizenöt
lépésnyit. Odébb egy autóból
szemetet raktak egy nagy fa köré, de a felügyelők most
mással voltak elfoglalva. Amikor meglátták a
felügyelőket, beugrottak a verdába, és nagy
gázzal elhajtottak. Már kissé kezdtem magam
furcsán érezni. Mi van, gondoltam, ha ez egy
gazdátlan kóbor kutya, és kedvesnek
ítélt hívásomra azzal felel, hogy
gazdijának fogad el? Ezek itt engem a maximálisra
büntetnek, beleszámítják a heccelődést
velük, meg azt mondják, mind a tíz alkalommal
szabadon volt engedve a kutyám, csak képtelenek voltak
tetten érni.
Már közeledtünk a háztömb
mások széléhez, amikor onnan egy egyenruhás
rendőr lépett elő.
– Gyere, Natasa! – szólt a kutyának.
Az engedelmesen odafutott hozzá. A rendőr
pórázt csatolt rá. A közterület
felügyelők figyelme már a rendőrre irányult, mint
akik azt kérdezik, mi volt ez.
– Semmi baj uraim, nincs itt mit nézni! –
nyugtatta őket a rendőr. – Ez itt műveleti terület. –
És néhány pillanat múlva eltűnt a
ház mögötti bokrok takarásában.
♣ ♣
♣
