Az 50-es évek végén kerültem ki
tanítónak a fővárosból Kuncsorbára,
az alföldi kis faluba és annak egyik tanyai
iskolájába. Itt villany nem volt, vizet artézi
kútból nyertünk. Az épület köves
út mellett volt, egy nagy tanteremmel,
tanítólakással és olyan
alsóépülettel, ahol a fűtést és
takarítást végző személy
családjával lakott. Ide jöttek a gyerekek szeptember
elején az 1–4., ill. 5–8. osztályba tanulni a
két tanerős iskolába. Ezek a gyerekek nem jártak
óvodába, így az elsősök először
szakadtak el otthonaiktól. Édesanyjukkal vagy nagyobb
testvéreikkel jöttek, némelyek olyan
távolságról, hogy egymással is csak most
találkoztak először. Izgalom, félelem és
meglepődöttség volt az arcukon. A kisebbek között
volt, aki sírt is.
Magam is nehezen tudtam megszólalni, de mégis csak
sikerült; a nagyobb gyerekekre számíthattam. Volt,
aki vállalta, hogy verset mond, aztán közösen
énekeltünk is, és játszottunk pár
körjátékot. Lánc-lánc
Eszterlánc, Ne nézz hátra, jön a farkas,
Nyuszi ül a fűben, Beültettem kiskertemet a tavasszal,majd a
Bújj-bújj zöldággal zártunk.
Abban az időben sok volt az északi iskolában a
nagycsaládos, így a nagyobbak kisebb testvéreiket
pátyolgatva, bevonták őket is a játékba.
A jól sikerült kezdés után jöhettek
a szorgos hétköznapok, a nagy
távolságokról gyaloglások jó
és rossz időben. Volt olyan gyermek, aki már az első,
vagy második óra után haza akart menni, mert elege
volt az ott létből.
– Hová indulsz? – kérdeztem
Pistikét.
– Haza, mert én inkább legeltetem a
libákat, mint itt üljek magának.
Aztán ez disznóval és birkával is
megismétlődött Zsigánál vagy
Jóskánál. A lányoknak többnyire a
kisebb testvérük hiányzott, vagy az
édesanyjuk, nagyanyjuk.
Az alsósok délelőtt jártak, hogy ők mindig
világosba hazaérjenek, a felsősök
délután, mert ők a táskájuk mellett
már el bírták a viharlámpát is
vinni, ha rájuk sötétedett. A kezdés
mindenütt nehéz, ott meg különösen, ahol a
gyerek saját nevét nem ismeri. Az otthon hallott
becenév helyett ezt is meg kellett tanulniuk, mert nem akartam,
hogy ez rajtuk maradjon, és később gúny
tárgyává tegye őket.
Több évtizedes munkám során erre
emlékszem a legszívesebben, a már rég
eltűnt iskolára ahol budapesti lakosból a puszta
tanítója, lámpása lettem.
Olykor találkozom régi tanítványokkal.
Túrkevén, a falu szomszéd városában,
ahol már 1960 óta élek, unokáikat viszik
autóval iskolába, és kérdezgetnek:
Klári néni, emlékszik rá, hogy
kiléptem a hóba vagy sárba leragadt
csizmámból, és maga mosta ki a kapcámat
és szárítgatta a kályhánál?
Vagy, hogy ott aludtam magánál, mert a rossz időben
nem mert elengedni a nagy útra haza? Előfordul az még
most is, hogy egy-egy kézműves foglalkozásomra
elkíséri egy-egy már ősz fejű volt
tanítványom az unokáját, és
újra gyereknek érzi magát. Olyan örömmel
mutatja alkotását, mint a gyerekek… Ilyenkor arra
gondolok: ezt meddig tehetem én még, most 78
évesen?
♣ ♣
♣
