Trópusi vihar volt, még mielőtt elérte volna
Kubát. A kubai szárazföld közelében,
csak az irgalmas isten tudja, minek folytán,
felerősödött. Santiago de Cubába már mint
négyes besorolású hurrikán érkezett
meg.
Ez volt a legrosszabb hír.
– Ide tart. Pontosan ide tart felénk – mondta a
férfi. Kézfejével megtörölte
homlokát, felegyenesedett, ivott a dobozos sörből.
Az asszony csak annyit mondott:
– Tudom. – A virágokat hordta belülre. A
két kisebbik pálmát az ágy mellé
rakta. A fehér orchideát a konyhában helyezte el,
a konyhaszekrény és a gáztűzhely közé,
a legvédettebb helyre. Ezt a fehér orchideát
szerette a legjobban. Óvta, babusgatta.
Aztán újabb virágokért jött ki a
fémvázas mobil lakóházból. A
bejárat előtt fehér fakorláttal körbefogott,
alig hat négyzetméteres teraszt építettek
még tavasszal. Az asszony itt tartotta a virágjait.
A férfi a jobboldali ablakot táblázta be.
Villanyfúróval csavarozta a másfél centi
vastag deszkalapokat az ablak fémkeretéhez.
Időnként letette a fúrót, ivott a
söréből.
– Úgy oszd be, hogy alig van pár doboz a
hűtőben. Az üzletet teljesen kifosztották. Üres polcok
tátonganak mindenütt. Még így is hatalmas
tömeg állt sorba. Mindent felvásároltak.
A férfi brummogott valamit, aztán feltekintett az
égre.
Két sűrű felhő közül vakítóan
tűzött a nap, mintha most akarná kiadni minden
erejét, mielőtt végleg elbújik a felhők
mögött. Váltakozó hullámokban
fújt a meleg szél. Hol gyengén, éppen csak
meghintáztatva a fák leveleit, hol meg viharos erővel,
ágakat szaggatva. A felhők is a széljárás
szerint táncoltak. Néha csak libegtek a föld felett,
néha meg vad forgásba kezdtek, mintha vastag,
sötét lepedőket rángatnának az égen.
És gyülekeztek. Egymás alá, fölé,
mellé, mígnem eltakarták az egész eget.
– Mégis csak el kéne mennünk –
mondta a férfi. Újra kézbevette a
villanyfúrót. Két szomszédjuk jóval
hamarabb végzett. Mobil lakóházuk, mint két
fémből-fából alkotott doboz fogta közre az
övékét. – Majdnem mindenki elment.
– Maradunk! – mondta az asszony ellentmondást
nem tűrő hangon. – Itt van mindenünk. Nem hagyjuk itt. Ha
elviszi ez a rohadt hurrikán, vigyen el minket is vele.
A férfi hümmögött, de nem ellenkezett.
Végzett az utolsó csavarral is. A
fúrógép felforrósodott a kezében.
Nyúlt a következő fatábláért.
– Ahhoz a miszisz Akárkihez, akinél
takarítasz, oda is mehetnénk. Beljebb lakik a
parttól, és mégiscsak egy hatalmas
kőépületben. Biztos beengedne minket erre az egy-két
napra. Szép nagy lakása van.
Az asszony felemelte az utolsó cserepes
pálmát. A felerősödő szél kis
híján kitépte a kezéből.
– Nem megyünk sehova! – Fakó haja
szemébe lógott. Keskeny száját
összeszorította, konokul viaskodott a széllel.
Nemsokára megérkezett az első esőhullám. A
férfi épphogy végzett a
bedeszkázással. Megkerülte a mobil
lakóházat, most szemből kapta az esőt, nem is ment,
inkább úszott az árral szemben. Valamivel
arrébb a szél és a víz közös
erővel letörtek egy nagyobb pálmaágat. A
súlyos ág egetverő reccsenéssel dőlt rá egy
tetőre.
A férfi csuromvizes volt, amikor belépett az
ajtón. Nagy lavórnyi esővíz követte.
– Mit mondanak abban a kasztniban?
Az asszony a tévét nézte. A
légkondicionáló mellett még két nagy
ventillátor is kavarta a levegőt. Belül hűvös volt, a
férfi meg is rázkódott, amikor nedves
trikóját megcsapta a ventillátor szele.
– Késő délutánra várják
– mondta az asszony, és a faliórára
nézett. Fél egy múlt öt perccel.
– Miaminak tart, itt jön át
fölöttünk, mi?
– Azt mondják, de szerintem ők sem tudják
pontosan. Lehet, hogy mégis elmegy mellettünk.
– Kockázatos dolog itt maradni – mondta a
férfi. Lehúzta magáról az
átázott trikót, ledobta a földre. Ő maga a
fotelbe roskadt. Alaposan elfáradt. Kora reggel óta
dolgoztak mind a ketten. És nagyon igyekeztek, hogy minden
rés szigetelve legyen, minden ablak bedeszkázva, minden
mozdítható tárgy – virágok,
szerszámok, kerti székek, locsolócső, meg
hasonlók – behordva belülre, még mielőtt az
egyre erősödő vihar belekapaszkodna bármelyikbe is.
– Nem hagyjuk itt azt, ami a mienk – mondta az
asszony. – Magyarországon gondolkodtál volna előre,
akkor most nem lennénk itt.
– Nem volt ott min gondolkodni, te is tudod nagyon
jól. Egyszerűen nem volt szerencsénk.
– Tudom – hagyta rá az asszony. – Sose
volt szerencsénk.
– Na látod! – állt elő rögtön
a válasszal a férfi. – Végre te is
belátod. Gondolod, hogy most lesz? Most se lesz. Még
mindig nem késő! Még elindulhatunk.
Az asszony nem válaszolt.
– A part mentén mindenkinek muszáj volt
elhagyni a házát. Pedig azok javarészt erősebb
építmények.
Az asszony a televízióra
összpontosította figyelmét. A képernyőn egy
vízhatlan esőkabátba burkolt riporter jelent meg, egy
szálloda bejáratának fedezékében.
Előtte a sétányon földig hajladoztak a
pálmafák, méteres hullámok csaptak
át az úton. A szél sodorta esővízzel
hulladék keveredett. Némelyik szinte
embernagyságú volt, úgy süvített el a
kamera előtt, mint egy lövedék.
Odakint már jajgatott a vihar, kellő hitelt adva a
képernyőn látottaknak. Egyre gyakrabban lehetett hallani
egy-egy éles csattanást, mintha bomba csapódna be
a közelben. A távolban egy rendőr vagy
tűzoltóautó szirénája visított. A
mobil lakóház fémlemezei sírós
hangon nyikorogtak, ahogy a szél végigsöpörte
rajtuk az esővizet. Akár egy zongorista ujjai, amikor
végigszaladnak a klaviatúrán. Csakhogy ez egy
fülsiketítő, szívszorongató,
valóság játszotta szimfónia volt.
Majd a televízió képernyője fekete lett, alig
hallható surrogással megálltak a
ventillátorok, kialudt a villany.
– Lehet, hogy mégis jobb lett volna otthon maradnunk,
Ózdon? – kérdezte a férfi, inkább
önmagától.
A vaksötétben hosszasan tapogatózott, mire
megtalálta az elemlámpát. A halovány
fénysugár előbb a televízióra, majd a
díványon ülő asszonyra vetődött, akinek
arcbőrét mintha ráfeszítették volna
pofacsontjára. Lehunyta szempilláját.
– Te akartad – mondta halkan. – Nekem jó
lett volna otthon is.
– Azért itt mégis jobb.
– Nincs biztosításunk, nincsenek
papírjaink – jegyezte meg az asz-szony száraz
hangon. – Csak az van, ami itt körbevesz bennünket.
Ami körbevette őket, az a sötétség volt. A
férfi jó munkát végzett, bár
még ha lettek volna is itt-ott parányi rések,
fény azokon sem szűrődött volna át. Odakint komor,
majdnem éjszakai sötétség borult a
környékre. Vonyított a szél, mint sokezer
kutya nagy-nagy fájdalmában.
Az elemlámpa bágyadt sárga
fénycsíkot húzott a szobában.
– Van még valahol tartalék elem? –
kérdezte a férfi.
– Az a te gondod lett volna. Ha van, neked kell tudni, hol.
A férfi maga elé szórta a sárga
fénypásztát, kibotorkált a konyhába.
Kihúzogatott néhány fiókot, percekig
keresgélt bennük.
– Az istenfáját! Nincs egy darab se.
– Gyertya még van valahol – mondta az asszony.
A csaknem légmentesen zárt helységben
megállt a levegő. A férfi hiába volt
félmeztelen, mintha egy vastag, sűrű lével
átitatott takaróval borították volna le.
Mellkasán csomókba tapadt a nedves szőr. Homloka
gyöngyözött, tarkóján keskeny
csíkokban csordogált a veríték. Az asszony
nehezen szuszogott az áporodott levegőben.
Sikerült végre gyertyát gyújtani. A
gyertyafény csak a dohányzóasztal
üveglapját világította meg, ha
egymásra néztek, mindkettő csak egy merev sziluettet
látott a másikból.
Közben elszabadult a pokol. A szélfútta
vízözön hol halkuló, hol felerősödő
víjjogásához erős és hirtelen
becsapódások dörgése szolgáltatott
aláfestést. Mintha egy megvadult óriás
törne-zúzna mindent, ami a keze ügyébe
kerül; mintha a mobil lakóházat egy hatalmas marok
csavarná meg, a fatáblák recsegtek, a
fémfelület csikorgott.
A férfi a bejárati üvegajtóhoz
botorkált. Az ajtó vastag üvege állta a
sarat. Azon keresztül csak a sötét vizet lehetett
látni, mint a tenger fenekén egy
üvegborításos
tengeralattjáróból. A férfi attól
tartott, a hurrikán még hozzávág valamit az
üvegajtóhoz. Akkor menthetetlenül elvesznek.
Visszatapogatózott a dohányzóasztalhoz,
leült a díványra az asszony mellé.
– Félek – mondta az asszony.
A férfi nem válaszolt. Megfogta,
megszorította asszonya kezét.
Jóval később mondta csak:
– Valahogy ezt is végigcsináljuk.
Aztán csak ültek és vártak.
Az asszony imádkozott, a férfi meg a fogát
csikorgatta.
♣ ♣
♣
