A férfi kettesével szedte a
lépcsőfokokat, hosszú ballonkabátja csak
úgy repkedett-lobogott utána. Villámgyorsan
felért, de fent, a peron hangyabolyában csak
vánszorogva, oldalazva jutott előre. Még
néhány méternyi loholás, végre
odaért a vágányokhoz, ahol kalauzok
diskuráltak a vonatoknál.
– Melyik megy N.-be? – kérdezte kifulladva.
– Az ott. De ne rohanjon, csak tíz perc múlva
indul.
– Az első osztály?
– Két kocsival előbbre.
– Köszönöm.
Az első osztályú kocsiban minden kupé
üres
volt, bárhol leülhetett volna, de ő jobb szeretett
társaságban utazni, beszélgetni.
Már-már azon volt, hogy inkább átmegy a
másodosztályra, emberek közé, amikor az
utolsó fülkéhez ért. A
poggyásztartók körben telis-tele voltak
kisebb-nagyobb szatyrokkal, táskákkal,
papírdobozokkal, de csak egy széles
karimájú zöld kalapot viselő hölgy ült
bent, aki kifelé tekintgetett az ablakon. A férfi
habozás nélkül benyitott.
– Jó reggelt kívánok, van szabad hely?
Az asszony szótlanul bólintott, és csak
miután a jövevény behúzta maga után a
fülkeajtót, fordult feléje.
– Tessék.
– Bocsánat, asszonyom, szoríthatnánk
helyet
a bőröndömnek?
– Hogyne, uram.
– A többi utas?
– Nincs többi utas, egyedül vagyok, itt minden az
enyém. Ne zavartassa magát! Tegye azt a két
táskát egymásra, jaj, ne azt, abban tojások
vannak! A másikat, a barnát meg a feketét,
úgy, ni! Mellettük elfér a kofferja.
A férfi eligazgatta a táskákat, felrakta a
bőröndjét, a kabátját felakasztotta az ablak
mellé. Leült szemben az asszonnyal. A beszűrődő reggeli
napfény sárgás-szürkére festette
arcélét.
– Messzire utazik? – érdeklődött az
asszony.
– A végállomásig. Három
óra az
út. És maga?
– Csak ide B.-be, a húgomhoz. A következő
állomás. Tudja, születésnapja lesz holnap,
meg a húsvét is küszöbön áll,
összekötjük a kettőt, ajándékot viszek,
különféle apróságokat.
A kézitáskájából kivett egy
kisméretű fémdobozt, ujjai között
könnyedén megforgatta, felpattintotta a doboz
fedelét, és apró kártyalapokat vett ki
belőle, amelyeket azután sorban maga mellé rakott az
ülésre. A férfi szórakozottan számolta
magában a se vége se hossza kártyalapokat,
amelyeken különös figurák voltak: negyven,
negyvenegy…, a negyvenkettedik lapnál már nagyon
fúrta az oldalát a kíváncsiság.
– Ez miféle kártya?
– Ó, hát nem ismeri a
jóskártyát, ezt az ősi, jól bevált
mágikus eszközt? Bepillantást nyújt a
jövőbe. Nem hallott róla? Ejnye!
– Hát, úgy látszik, a
tudatlanságom
oly nagymérvű, asszonyom, hogy nem – válaszolta
karját széttárva, és nevetett hozzá.
– Szóval, nem ismeri a
jóskártyát,
ezt az ősi, jól bevált mágikus eszközt, amely
bepillantást nyújt a jövőbe? –
csipkelődött az asszony, és acélkék
szemével átható pillantást vetett
útitársára. – Bizony, ez a negyvenöt
kártyalap abszolút hiteles jóslást tesz
lehetővé. Kipróbálhatjuk, ha nincs ellenére.
– No, jó, de csak a tréfa
kedvéért,
legalább jól telik az idő.
– Hát akkor összpontosítson, uram!
– Hunyjam be a szemem?
– Dehogy. Csak nézze a lapokat, aztán mutasson
rá az egyikre, aztán én abból ingyen
megmondom a jövendőt.
– A távolit, vagy a közelit?
– Melyiket szeretné?
– A közeljövőt.
– Jó, válasszon egy kártyát!
A férfi az érdeklődésnek csak egészen
csekély jelét tanúsítva, rámutatott
a Mágust ábrázoló lapra.
– Oké! – mondta az asszony, és
rövid
töprengés után kijelentette: – Nos, hamarosan
bekövetkezik egy váratlan találkozás az
ön számára, amelyben a pénznek nagy szerepe
lesz.
– Igazán? – kérdezte a férfi
hitetlenkedve, és megvonta a vállát. – Majd
elválik.
Az arca elé húzta a ballonkabátját.
–
Bocsánat! – fojtott el egy hatalmas
ásítást, és befordult a sarokba.
Ekkor a folyosó felől zaj támadt, a beragadt
ajtót
rángatta valaki. Az ajtó végre oldalra csusszant.
A férfi kidugta a fejét a kabát alól.
Egy
fiatalember, szinte gyermek még, nézett rá
félénken, és csak állt félszegen a
nyitott ajtóban.
– Tessék, bújj be, van hely bőven! –
invitálta.
A bátorításra a simára
lefésült, oldalt elválasztott, fényes
hajú legényke beljebb lépett. Öltözete
fényes fekete cipő, fekete nadrág, fekete csíkos
mellény, alatta hosszú ujjú, kigombolt
nyakú fehér ing.
– Jó reggelt kívánok a kedves
hölgynek
és a kedves úrnak – köszönt hangosan
és illedelmesen. – Elnézésüket
kérem a zavarásért.
Bal kezében legyezőszerűen elrendezett színes
képeslapokat tartott. Előre nyújtotta őket. Udvarias,
rábeszélő hanghordozással előadta
jövetelének célját.
– Kellemes ünnepeket szeretnék
kívánni
önöknek. Beteg gyermekek javára gyűjtök a Z.-i
kórháznak, adományukat szívesen fogadom.
Kérem először a kedves hölgyet, tekintse meg e
szép képeslapokat!
A „kedves hölgy” kiszemelt egyet a szép
fényes oldalukkal felfelé tartott, húsvéti
motívumokat és különféle
virágokat ábrázoló lapok között.
Margaréták pompáztak rajta, szinte érezte
az illatukat. Kihúzta a képeslapot, és nem is
gondolt arra, hogy a motívum illik-e vagy sem az ünnephez,
amelyhez az ifjú az imént a
jókívánságait kifejezte. Aztán a
„kedves úr” felállt, közelebb ment a
fiúhoz, és kiválasztott magának két
képeslapot. Az egyik rózsacsokrot ábrázolt
vázában, a másikon egy kosárkában
hímes tojások kellették magukat.
– Aztán mennyit kóstál? –
szegezte a
fiú mellének a kérdést az asz-szony.
– Kétszáz.
– Hééét? – visította.
–
Nem sok egy kicsit?
A fiatalember, halkan, de érthetően megismételte:
– Kettő, kezét csókolom, két-, azaz
kettőszáz.
A „kedves hölgy” elhúzta a
száját, aztán mégis elővette a
pénztárcáját, és kifizette a
választott lapot.
A férfi visszaült a maga képeslapjaival a
helyére.
– Szóval, kétszáz, egy pillanat,
rögtön…
– Bocsánat, kedves úr, csak egy darab annyi,
nem
párban megy! – világosította fel a
fiú.
– No, mit mondtam? – hajolt az asszony a férfi
füléhez. – Itt a találkozás, amiben a
pénznek nagy szerepe lesz…
A férfi a pénztárcája után
nyúlt. A legkisebb címlet, amit talált, egy
ötezres volt.
– Nem tudok visszaadni – tárta szét a
karját a legény.
Az asszony közbekotyogott.
– Felváltanám, de – most látom
–
nekem sincs kisebb.
– Tudja mit, felváltatom én itt a peron
elején a büfében. Egy perc az egész –
ajánlkozott tüstént a legény.
A férfi az órájára pillantott.
„Három percünk van még” –
állapította meg magában. Egy kicsit habozott, de
aztán átadta a bankót.
Széles mosoly mögül villant a legényke
foga.
– Rögtön meglesz, uram.
Udvariasan meghajolt, a beteg gyerekek nevében előre is
megköszönte a szíves jóságot, és
villámgyorsan kisurrant a kupéból.
– Mit gondol? Visszajön? – kérdezte a
férfi az asszonytól.
– Hát, ehhez nem kell jósnak lenni.
Lelécel
a fickó, higgye meg.
– Én amondó vagyok, itt lesz mindjárt,
meglátja. Ha egyszer megígérte.
– Én viszont azt mondom, széltoló ez,
kedves
uram. Olajra lép, maga meg bottal ütheti a nyomát.
A férfi lehúzta az ablakot, mélyen kihajolt.
A fiú már visszafelé iparkodott az
utolsó
pillanatokban érkező, tülekedő, hangoskodó utasok
között. Valaki nekirohant, félrelökte: „Nem
látsz a szemedtől, te marha!” –
üvöltött rá.
Hosszúnyelű kalapácsával a
kocsivizsgáló az utolsókat ütötte a
kerekekre. Fémesen-tisztán csendült az acél.
– Nos? – érdeklődött az asszony. –
Ugye,
hogy felszívódott a barátunk! Ismerem a
fajtájukat, egyik kutya, másik eb – harsogta
diadalmas trombitahangon.
– Már jön, ugrik fel az utolsó kocsira
–
szólt oda az asszonynak, és leült.
Éles füttyszó, a vonat elindult.
– Mindjárt itt lesz!
Zökkenés, hirtelen megálltak.
A zöld kalap megbillent, az asszony méltatlankodott.
– Nahát, ez a vasút!
A férfi rosszat sejtett, újra kinézett.
Először a kalauzt pillantotta meg, amint kiszáll a
mögöttük levő kocsiból, a vonat
végéhez szalad, megkerüli…
A váratlan megállás alig egy percig tartott.
Ismét felhangzott a sípszó, a szerelvény
most már gyorsuló tempóban, akadálytalanul
kigördült az állomásról.
Kisvártatva nyílt a kupé ajtaja. A kalauz
jött kezelni a jegyeket.
– Mondja, miért álltunk meg az előbb? Valaki
meghúzta a vészféket? Baleset? – tudakolta a
férfi, miközben átadta a jegyét. Az
izgatottságtól megremegett a hangja.
– Nem, semmi rendkívüli nem történt,
a
vezér úr, ott elöl, ő fékezett. Hála
istennek, éber volt. Valaki fel-, majd leugrott a
vonatról, ház ezért. Apropó, uram –
nyúlt a zsebébe –, majdnem elfelejtettem, ezt
önnek küldik – mondta mosolyogva, és
átnyújtott a férfinak négy darab ezrest meg
három darab kétszázast. – Jó utat!
– tette hozzá, és kiment a fülkéből.
Az asszony mormogva összeszedte a
jóskártyáit. A férfi csendben figyelte,
hogyan babrál rajtuk, és tekintget fel a
poggyásztartóba.
– Tizenöt perc múlva megérkezem –
szakadt fel az asszonyból egy mély sóhaj. –
Istenem, csak tudnám, hogyan fogok tudni leszállni ennyi
holmival…
♣ ♣
♣
