"Így, hetven felé"
Dombrádi István
A MEGMARADÁSÉRT
Ősz-színe, messzeség
szavú szélben,
cirok-szárú nyár szőtt fényében,
félek -, hogy lassan nem élnek a fák,
kövekké zsugorodnak mezős-ölű tanyák,
Egy gyermek sem lesz fontos, meghalnak anyák s apák,
értelem törmeléken korán elsercen az
élet láng,
hogy emberek lettünk már nem vesszük hasznát,
nyomorba futamítjuk a kenyerét maga dagasztó
anyát.
Nem él aki akart, az élő is riadalommal takart,
kétezer év értelem, mély-nyirkú
vizekben maradt –
csattogva csörömpöl gyilkolni a hínáros
gonoszság,
embertől éhes a gyermekszáj, háborúkban a
világ.
Cseresznyevirág-ráncú, dúlt
egünkön vádözön,
a szép szó avar-puhán dereng, cseng, ázik
az esőn –
Nem világlunk csak szélverten kesergünk,
vészkor-pernyés kendőbe csavartan kenyerünk.
Egyetlen fürtös szépségű időfényben sem
javultunk,
hideg nyomor ellen tenni nem tudtunk.
Szénagyűjtő, lopakodó árnyú,
fáradó küzdelemben,
sodródó, éji szerelem zamatú
reményben,
ránk hamvadt a szenthitű keresztút.
Égig verve, végleg elvesztettük Jézust.
Holdra zárt, földről kiékelt fényekben,
tavasz-zajú fák teremtő csendjében,
elpergett a mindenségre való vigyázat,
az emberekből a szeretet, a tiszta alázat,
tűnődik, s pöröl az Élet halkuló
táltossága,
kérdem mivé lett az ember? Isten csodája,
ha már ily közeli, születés előtti
halála –
de ha folyvást bajt teszünk, bajra:
Elvész az ember, Isten csodája.
|
|
|
|
