Lassan 40 éve, hogy az akkor jól ismert Nagy
László-esteket hallgathattam Hegedűs D. Géza
fiatal színész előadásában, nem
véletlenül: Nagy László őt tartotta a
leghitelesebb tolmácsolójának. A költő akkor
már évek óta halott volt, felhívó,
sokszor indulatos verssorai azonban bennünk élnek ma is.
Nagy László 1925-ben született
Felsőiszkázon. Szüleiről így ír:
„Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet
héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34
éves Nagy Béla. Mindkettő túlságosan
érzékeny lévén, szinte naponta
civakodtak.” (Életem, 1974)
Az ingergazdag természetközeli élmények,
faluja ősi szokásai, mint a regölés,
betlehemezés, a hagyomány ünnepköre
mélyen beivódtak Nagy László
emlékezetébe és költői
kifejezőeszközeinek elemeivé lettek.
Életútját meghatározta hűsége
szülővilágához, erős szellemi-lelki
gyökereihez. Költői életműve 3 igen vastag kötet,
ezekből az 1. kötet saját versei, a 2. kötet
„csak” versfordítások, 3. kötete
bolgár, délszláv, albán,
magyarországi cigány és udmurt, nyenyec, vogul,
csuvas népköltészet. A „Csuvas
ráolvasó” c. hosszú
versfordítása első sorai: „Istenem, irgalom! /
Istenanya, irgalom! / Volgán át, Szuron át, /
Városon át, falun át, / Aranyfejű,
ezüstfogú / Vén jön, / Ő ha
ráfúj, ő ha rápök, ő gyógyítja.
// Hetvenhét világon / Hold, Nap együtt
van…” Talán nem kell magyarázni.
Nagy László első versei a háború alatt
születtek, ide tartozik életigenlő fohásza, az
„Adjon az Isten”.
Korai verseinek ellenére Nagy László
festőművésznek készülve érkezett 1946-ban
Budapestre, de versei is születtek; mint mondják, korabeli
versei a népi kollégista „fényes
szellők” mozgalom lázas ábrándjait
tükrözik. Fontos azonban, hogy mély
barátságok születtek ekkor Kormos Istvánnal,
Simon Istvánnal, Vígh Tamással.
Átiratkozott a Pázmány Péter
Tudományegyetem bölcsész-karára.
Pályakezdését az idősebb írók, Veres
Péter, Déry Tibor, Kassák Lajos, Németh
László, Tamási Áron
szimpátiája kísérte.
Ösztönös szépségű verseivel 1949-ben
már kötetes költőként,
ösztöndíjasként találkozott a
bolgárok őserejű népköltészetével.
1952 nyarán megnősült. A költő Szécsi
Margitról Nagy László több versében is
olvashatunk, többek között a „Jártam
én koromban hóban” címűben:
„Jártam én koromban, hóban, / húzott
az álom. / Mást kerestem s mellém te
álltál, / kardél mellett felnőtt
virágszál, sebzett virágom.”
Nagy Lászlót a Kisdobos című gyereklaphoz
hívta Zelk Zoltán. 1957-ig volt a lap munkatársa,
majd 1959-ben lett az Élet és Irodalom
képszerkesztője. Kettős alkotói vonása és
hiteles magatartása pályatársak,
képzőművészek szellemi társává
tette, és maga is szellemi támogatója lett sok
fiatal tehetséges művésznek.
Népszerűsége 1965-től a Himnusz minden időben, majd az Arccal a tengernek című
kötete megjelenésével fölerősödött,
versei széles körben visszhangra találtak.
Lássuk: Himnusz minden
időben: 1956–1965 között írt versei.
Címadó verse így kezdődik: „Te
szivárvány-szemöldökű, Napvilág
lánya, lángölű, / Dárdának
gyémánt-köszörű, / Gyönyörűm, te
segíts engem!” E versben találjuk a következő
verssort is: „Minden időben ismerős, / Mindig reménnyel
viselős”…
Arccal a tengernek
– nos, ez nem verscím, hanem az 1964-ben megjelent Menyegző c. hosszúverse első
szavai: „Arccal a tengernek itt állunk párban, /
kürtszóban, ünnepi arany
riadóban”… – de milyen menyegző is ez?
– tele értelemmel alig követhető képekkel,
rémtettekkel, szinte felfoghatatlanul: „forognak
tisztviselőcskék, ráncuk elől-hátul mosoly, /
titkárnők, új délibábok rezegnek a talaj
fölött / kávépárában, a
drága dohányfüst csipkéiben,
dögvész-uszályban a miss Európák
és Amerikák” – nem is folytatom, hogy
legvégül megadóan: „mi felszalagozva és
megkoszorúzva a dörgő időben, / arccal a tengernek itt
feszülünk öntve szoborrá!”
Lélegzetet is nehéz közben vennünk.
Még 1956-ban született szintén
hosszúverse: Rege a tűzről
és jácintról. Stílusában is
különböző részekből áll, nem is titkolva,
szüleiről. Előbb apjáról ír nagy
fájdalommal, plasztikusan, érzékletesen:
„Nyári arannyal, gyöngy-gyel, vérrel /
jajgatnak a szekerek, jönnek döcögve… (…)
vadludak s dörgő csillagok nagy siralmát / csak magam
értsem”. Majd népi regölés
következik, felszólítással kezdődően:
„Ne rejtőzz, ne rejtőzz / apám a berekben, /
jövök ide énekeddel, / torkodból vettem, / haj
rege, rege, rege, / haj rege rajta!” Egy kesergéssel
feltett kérdés vezeti be a következő részt:
„Hol a kép, hol az a felséges, titokzatos? / Hol a
fej, az a sohase pillantó fekete kos?” Majd
„fáj / ha az elme úgy hiszi: kötöz, pedig
oldoz. / Ez az ember nem enyém, nekem az kell, aki voltál
/ … / akitől a gyermek fél, de ha nem volnál,
jobban félne.” A törvény: „…aki a
sátrát eladja, megveszi koporsóját”.
Később: „…álmodban a lovak
istenek”… Majd Édesanyjáról
ír: „Ó, te ki voltál, jaj te mi
lettél? / Mért is születtél / te Árva,
/ te isten kislánya!” Azután: „Akarom: ne
zokogj, / akarom: sugarasodj”. A hosszúvers utolsó
része keserű számonkérés is lehet az anya
nevében: „Jaj, a lagzinak vége,
megtörték menyasszony-arcom”… Ezt
követően saját nevében folytatja, immár
anyjához szólva: „Riadalmadhoz kötve vagyok,
veled rázkódok és vivódom / … /
Jó ha van bennem, teáltalad van, véreddel adtad,
Édes / … Léleknek, testnek orvosa, anyám,
tündéri doktor / … / …ha te félsz, az
ős-sejt is veled rezeg”… és a befejezés:
„…élni akarok, élni! – a te
dicsőségedre, anyám”.
Nagy László az akkoriban meggyalázott ősi
értékeket vállalta, a létünket
felemelő életigenlést akarva jövőbe menteni (Ki
viszi át a Szerelmet).
1963: Búcsúzik a
lovacska. Szívünkbe mar, lelkünkig hatol. Nem
egyetlen lóról beszél: az akkor
vágóhídra küldött rengeteg
lóról, a fájdalomról, amit
átérezhettek mindazok, akik szerették és
megsiratták ezeket a lovakat. A lovacska szól
hozzánk: „Jaj, a hó / gyönyörűen kavarog
a hó” … „ménese a
halálnak” … „Fölszántott
égi parlagok / sürgetik halálomat” …
és már az egész világról
beszél: vízió, apokalipszis-pofa, nyomor,
barbárok csillaga, „a tücskös nyárban /
gyújtózsinór kúszik a puskaporra”
– írja. „Én ember akartam lenni / az lesz
hirtelen a gép / titeket másol / …”
És végül: „Jaj a hó / feketedve kavarog
a hó / még a fogaimat is / megőrlitek!”
A zöld sátor
elégiája c. verse az idő
múlásának
könyörtelenségéről szól. „Voltam
én boldog is, / csontomig boldog ama völgyben: / az
ártatlan Farkastorokban” – kezdi Nagy
László, és a befejezés: „De idővel,
idő, / te is kifordulsz, kidöglesz, idő, / kipusztít a
semmi – én érzem a semmit / és
sajnállak, idő, mert benned élek, / édesen
éneklek, hallod-e, idő? / Ez a zöld sátor
elégiája.”
Amint olvashatjuk: „Nagy László organikus
felfogása valósította meg a magyar
költészetben legteljesebben, legnagyobb költői erővel
az úgynevezett bartóki modellt: az ősiségnek
és a korszerűségnek az ellentéteket is magasrendű
művészi harmóniában összefogó
egységét.” Minőségi kiteljesedése
áll ellen annak, hogy közéletisége
lehúzza. A Hegyi beszéd
c. versének kezdő sora, amely a versben később is
elhangzik: „Műveld a csodát, ne magyarázd”.
Lerázza a beskatulyázó, kirekesztő
törekvéseket, szemlélete nyitott, nem fogad el
mesterséges határokat, így marad
érvényes, időszerű. Több versében a magyar
kultúra és nemzet egységéért is
lázad és reménykedik.
Nagy László ébren tartja az egyén
és a közösség
önazonosság-tudatát. Pár sor
például az Inkarnáció
ezüstben című versből: „Itt maradunk magas
hazánkban / a havazás fehér szivében /
hallatlan örvény-kerékben / itt nem horpad be a
halánték / határainknak vérnyoma
nincs” – nem folytatom.
Nagy László valóban nem volt
közéleti költő, versei olyan mértékben
áttételesek. A vak
remény című négysoros verse: „Sarki
hideget, sivatagi hőt / a vak remény szívemen
össze-vet, / háborgóbban imádni nem lehet /
halállal kacér hazát, szeretőt.”
Miközben fölépíti
költészetének világképét, az
elidegenedett kor kételyeivel is szembesíti. A Versben bujdosó c.
versét így kezdi: „Versben bujdosó haramia
vagy, / fohászból, gondból, rádszabott
sorsból / hirhedett erdőt meg iszalagos / bozótot
teremtesz magad köré…”. Ez sem tartozik a
könnyen érthető versek közé, de –
gyönyörű.
A minőség szerez verseinek érvényt, a
mítoszokat és folklórt integráló
áramlatokba illeszkedve. Verseiben fegyelem, robusztus erő,
indulat feszül.
Mindössze 53 évesen, 1978 januárjában
hunyt el óbudai otthonában. Fejszobrát
láthatjuk a ház előtt.
*
Katona Éva
interjúja Nagy Lászlóval 1965-ben
készült, ebből két gondolat:
A közérthetőség
témában:
„Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak.
Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak
nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen…
Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a
versért.”
A költő
hatalmáról:
„Személy szerint nem törekszem hatalomra. Ilyen
hatalmam ha volna: elveszteném. Verseimben hatalom van”.
Kormos István, a
régi barát hosszú beszélgetése Nagy
Lászlóval, 1975-ből ma is visszanézhető. A
vége felé ezt mondja Nagy László, nem
szó szerint: az ember agresszív – hogyne lenne igaz
ez ma is. Az ember biológiai vonatkozásai megmaradtak, de
a remény is megmarad, mondta Nagy László.
Ezért utolsó üzenete a jövőnek:
„…ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor
csókolom őket, ha lesz emberi szellemük, üzenem nekik,
tudatom velük, csak ennyit tudtam tenni értük”.
1994-ben kiadott Naplójából
az esendő ember élete tárul elénk: Krónika-töredék.
Nagy László naplója 1975. február 14-től
1978. január 29-ig. Halála előtti napjáig.
–––
Elhangzott a Krúdy Gyula Irodalmi Kör
rendezvényén, 2023 novemberében. Az
írás a neten itt olvasható:
https://www.krudykor.hu/2023/11/11/dr-gyorgypal-katalin-irasa-nagy-laszlorol/
*
