Szeneskályhákkal fűtötték az iskola
osztálytermeit. Tomi idősebb volt nálunk egy
évvel, szerethette az első osztályt, mert kétszer
is járta. Ő volt a kályhafelelős. Előfordult
valamiképp, hogy második
világháborús lőszer került a szén
közé, és a durranás halálra
rémítette a tanító nénit.
Gyerekként megilletődötten bújtuk a
Szárazrétet felhasító, be nem
gyógyult, sóhajtó, és néha
fájdalmasan hörgő lövészárkokat, ahol
időnként lőszert is találtunk. Tomi a réten a
békesség virágait szedte. Szerdán és
szombaton gyakran nem jött iskolába, mert a heti piacon
hóvirágot, ibolyát árult, Mikulás
táján pedig virgácsot.
Népes családja volt. Gyakran járult
kötelességtudóan a mozgáskorlátozott
apja elé, hogy a rossz jegyek miatt a kiérdemelt fenekest
első kézből átvegye. Akkor még sem liszt-, sem
pedig szociális érzékenységről nem
beszéltek, de jóravaló tanáraink a
korafelnőttből az elfogadható osztályzatot
kipréselték. Nem volt még
pályaválasztási tanácsadó sem, de
társunknak kész terve volt, mi lesz vele a nyolcadik
után.
– Megyek a kórházba beteget tologatni.
Az aranyszívű Etelka néni erre összecsapta a
kezét.
– Drága gyermekem, nem való az a munka a te
érzékeny lelkednek!
Az osztály fele nevetett, még hogy Tomi
érzékeny lelke.
Nem a lelke tört meg először, hanem a rosszul
táplált, keszeg teste. Mindenféle csontnyavalya
űzte tolószékbe.
– Otthagyott az a némber, mikor lerobbantam –
fakadt ki keserűen.
Remetecsend volt a társa a szobában, ahonnan lelke
villanásnyi idő alatt a rétre repítette.
Sírján maguktól hóvirágok és
ibolyák nyílottak. Virgácsot hiába
keresnél rajta.
*
