Gyermekkoromat a Nagyalföld tanyavilágában
töltöttem. Több dűlőutat bejártam. Szerettem
kószálni rajtuk, számomra sok
értékes „kincset” találtam.
A hosszú tél után hirtelen ébredt a
természet. A dűlőutak mentén húzódó
árkok partjai jelezték az évszakok
változását. Elsőként a
gólyahír virított foltokban, mintha sárga
abroszt terített volna rá a természet. Szedtem
belőle nagy csokorra valót, és koszorút fűztem a
fejemre. Az út menti fák is virágba borultak.
Elsőként a fűzfák rügyei pattantak ki. Barkái
büszkén lengedeztek a tavaszi szélben.
Néhány hét után a többi fa féle
is felébredt téli álmából. A
bódító illatú akác, nyárfa,
bodza, csipkebokor, galagonya, olajfa, ahogyan a természet
diktálta. Érdeklődve csodáltam
különböző színű, illatú
virágjaikat.
Virágzás után lombsátrat
„építettek”. Ide szívesen raktak
fészket a kis madarak. A környéket
madárcsicsergés járta át. Májusban
itt-ott piros pipacserdő színesítette az utak
mentét. A szántóföld és az
árokpart szélein szarkaláb, margaréta
és az én kedvencem, a búzavirág
hívogatta a kíváncsi tekintetemet.
Nyár érkeztével aranyló
gabonatáblák, haragoszöld kukoricaföldek most
is a szemem előtt vannak. Nyár közepén csak a mi
tanyánk előtti dűlőút szélén
különleges illatú, lila fodormenta hívta
föl magára a figyelmem. Több csokorral szedtem.
Megszárítottam a napon, fölraktam a szekrény
tetejére, finom illata átjárta a szobát.
Az ősz átfestette a fák leveleit, tarka ruhát
adott rájuk. Ezt a szépséget át kell
élni, leírni nem lehet! Az őszi esők
beálltával nehezebb lett a közlekedés a
dűlőutakon, a jó feketeföld sártengerré
változott. Az emberek így mondták:
„vendégmarasztaló”, ha egy szekér
elakadt, négy ló tudta csak kihúzni belőle!
Ilyenkor az árokparton jártam, de nagyon kellett
vigyázni, mert csúszott a fű, az árok megtelt
vízzel, előfordult, hogy belecsúsztam, s vizes
csizmában folytattam az utamat.
Általában András-napra leesett az első
hó, napokon belül egyre vastagabb hótakaró
borult a tájra. Gyermekként térdemen
fölül ért a töretlen hó iskolába
menet. Ha szerencsém volt, utat tört egy-egy
faszánkó a dűlőn, így könnyebben tudtam
szedni a lábaimat hazafelé tartó úton.
Télen is akadt látni való „kincs” a
számomra. A faágakra rakodó hó, a
lábaim előtt heverő hópihék úgy csillogtak
a Nap fényében, mint a drága ékszer. Az
éj leple alatt általában lejjebb süly-lyedt a
hőmérő higanyszála. A reggeli utam során
csikorgott a hó a talpam alatt.
Nem volt könnyű ott az élet. Nyolc éven
át róttam a dűlőutakat: esőben, sárban,
hóban, fagyban, napsütésben az iskoláig oda,
vissza.
Megpróbáltam minden évszak
szépségéből magamba szívni. Így
könnyebb volt a hosszú, olykor poros, sáros, havas,
csúszós magány. Bár, ha belegondolok, nem
voltam egyedül, hiszen végigkísértek az
utamon a tarka vadvirágok, az út menti fák, a
mosolygós Nap sugara, az égen lebegő fodros,
tejszínhabos bárányfelhők. Őket figyelve
észre sem vettem, megtettem a hosszú kilométereket
az iskolakapuig. A mai gyerekek ezt el sem tudják
képzelni, milyen lehetett. Bevallom, kemény volt a
nehézségeivel és a szépségeivel
együtt.
Mára a legtöbb dűlőutat beszántottak. Csak a fő
dűlőutak kanyarognak a szántóföldek
között. Szélein makacsul
álldogáló öreg nyárfák,
akácsorok és fűzfák jelzik az irányt a
régi iskola, az erdő, nagyapa tanyahelye felé vezető
úton.
Útravalónak lélektarisznyámba pakoltam
az összes dűlőutat az emlékekkel együtt. Néha
kinyitom a tarisznyámat, látom szemeim előtt az olykor
poros, sáros, de boldog gyermekkorom dűlőútjait.
*
