Vannak, akik úgy gondolják, hogy az
írók is kiöregszenek, akárcsak a
focisták, ezért kötelességük
átadni tudásukat a fiataloknak. Mit szóltok ehhez?
Valószínűleg azt hiszik, hogy pénzért
minden megkapható, talán még a tehetség is.
Micsoda tévedés!
Minél idősebb valaki, annál nagyobb a tudása
jobb, és feltehetően értékesebb műveket alkot. A
szépírás művészete azonban hosszú
tanulási folyamat eredménye…
Mikor mondhatja valaki, hogy ő bizony író? „Ha
irodalomnak, művészinek és karakteresnek
számít, amit elkövet – mondta kortárs
íróbarátom, Radnai István.
„Szűk legyen a szó és tágas a
gondolat!” – mondta Kazinczy.
Örkény István a saját egyperceseiről
így beszélt: „Egyik oldalon a közlés
minimuma, a másik oldalon a képzelet maximuma.”
És valóban… ezek állnak hozzám
legközelebb, örökérvényű szép
magyar beszédben előadva, természetesen!
Lássuk csak, mi az írás szerepe
életünkben?
„Az irodalom tanít és
gyönyörködtet" – mondja Rába György.
Számomra az írás örömforrás!
Elmondhatok bármit, mesélhetek megtörtént,
vagy fiktív eseményről is; helyeslésre nem
számítok, de ellenvélemény sem
szakítja félbe gondolataimat. A történet
frappáns megírása sikerélményt
nyújt.
A géphez csak akkor ülök le, vagy veszek kezembe
tollat, ha már kész történetem van.
Többen, többször í r t a k
már arról, hogy nem tudnak miről írni.
Hiába szeretné, az égvilágon semmi nem jut
eszébe… – Bocs’, de akkor miért vesz a
kezébe írószerszámot? Ássa fel a
kertet, vagy menjen kutyát kergetni! Aki nem tud miről
írni, ne írjon!
Elvégre „Hallgatni arany!” – tartja
a közmondás. Némelyeknek az az érdemük,
hogy jól írnak, másoknak pedig az, hogy nem
írnak. Az Olvasó ideje is drága!
Történeteimet leginkább egyes szám első
személyben mondom el, mintha csak velem történt
volna… bármiről legyen is szó.
„Szörnyű gyermekkorod lehetett!” – mondta
valaki részvétteljesen.
– Nem az én életemről szól –
válaszoltam.
– Persze, persze – hümmögött, de
láttam kétkedő pillantását.
Mi tagadás, az egyes szám első személyben
való íráshoz kell azért némi
bátorság, én mégis ennél maradok!
Egyes szám harmadik személyben kényelmesebb
elmondani egy történetet. A lehető legrosszabb
megoldás, ha egyes szám második személyben
beszélünk, felszólító módban,
lekezelő stílusban. Ezt nem díjazza az Olvasó!
Én öröm-írónak tartom magam, ami
nem azt jelenti, hogy csak vidám dolgokról írok,
nem! Rövidprózás kötetem egypercesei is
tartalmaznak szomorú írásokat.
Az azóta született újabbak pedig kifejezetten
„drámai fordulatot” vettek. Nekem az
írás örömforrás. Az írás a
jövőben még tiszteletreméltóbb
elfoglaltság lesz, a könyv pedig örök
érvényű és örökéletű! Jöhet
bármilyen egyéb technika…
„Aki könyvet olvas soha nincs egyedül!”
Mások írásait is szeretettel fogadom,
és sok sikert kívánok nekik!
Szelektálni, rostálni pedig az utókor fog
majd, amikor is kihullik a sötétlelkűség, a
fércmunka meg az alpári stílus, még azt sem
veszik figyelembe, hogy ki, milyen lelki állapotban alkotott,
csakis azt, hogy van-e benne irodalmi érték!
*
