Hadd szóljak először is a furcsa címről: A
természet szerelmeseiként olykor megpihentünk a
pilisi hegyek ölelésében Dobogókő alatt a
Rám-hegyen, ahol bűvös energiák járják
át az embert, s a Föld szívcsakrája is itt
található. Egy alkalommal sámándobokkal
érkezett egy fehér ruhás kis csapat ide, s
tanúi voltunk, ahogy misztikus rigmusaikkal
megidézték a természet erőit, szellemeit, majd
továbbmentek. Mintha csak egy jelenés lett volna! De
mindenképp varázslat száll a vándorra, ha
itt tartózkodik. És ezen a békés kis helyen
mindig egy hollópár fogadott minket, mindannyiszor ott
köröztek a sziklák fölött.
Ám egyszer egyikük az egyik fáról
szemlélt minket, miközben felértünk, majd
szokatlan módon mellénk telepedett, furán
beszédes volt jelenléte. Így panaszolta el hű
társa elvesztését. Átéreztük
elárvult lelke rezdüléseit, összeszorult
szívvel figyeltük. Szimbólumunkká vált
ez a hollópár. Hisz elvesztettem azt, kivel oly
hosszú időn át összetartoztam, s ott
körözök valójában és az
emlékeimben most már én is egyedül azokon a
helyeken, ahol együtt jártunk, s bármerre vet a
sors, hiányzik egy részem. Engem is alaposan
megtépáztak a szelek, mint ezt a hollót.
A VallomásOKban
megcsillan a gyerekkorom, a küldetésem, ars
poeticám, szeretteim féltő megbecsülése
és hiánya, ragaszkodásom emberekhez,
emlékekhez, elvekhez, az emberi erkölcshöz,
tisztességhez, s persze mániákusan
kísért a mátrai, a tátrai táj
és minden apró rezdülés, villanás,
akár ellentétes hatás, amitől az lettem, aki.
Könyvem második részében – ez a MEGIDÉZŐ –
megszólítom, megszólaltatom
szándékosan vagy akarattalanul azokat a költőket,
alakokat, sorokat, akik-melyek lelkembe vagy tudatomba furakodtak,
és öntudatlanul is munkálkodnak bennem.
Szívemben élnek, nem is tagadom. Valahogy újra
és újra feléjük sodornak a
gondolatszelek. Üzenőfalamon
felismerések, nem múló, elkergethetetlen
fájdalmak jelennek meg, hátha valaki nemcsak a
saját kárán tud tanulni, talán időben
olvassa a figyelmeztetést, és tud tenni a fátum
és a megrögzött emberi hibák ellen…
Lélektükröm nem ferdít és nem
szépít, mégis bátran nézek bele, s
merészen fordítom az érdeklődők felé is.
Az Akrosztichonok
sokszor talán játékosabbnak tűnnek, de a
mélységekben visszaköszön minden, ami
épp foglalkoztatott, illetve nem hagy békén,
és világos: nem tudtam még fájdalmaimon,
veszteségeimen túllépni.
A Képversek is
hasonlóról árulkodnak, hiába a könnyed
pillangó, a kárörvendve forgolódó
malom, a légies repülő, a kacér tulipán
alakja, az elégikus hang be-beárnyékolja a
játékos formát.
Az Állati
részben pályázatokra (Teknős, Tej,
Szurikáta, Sárkány) született
írások találhatók, de
„felmekeg” benne a kecskegida is.
A Baranyai Attila által kitalált forma sok
versikét eredményezett, az új, de már nagy
teret hódító Pundurkák
blokkban különféle lét- és
lélekszíntereken fordulok meg, de irodalmi alakokat is
megszólítok, megidézek, s
különféle érzésekben is
elmélyedek. A Facebook Pundurka
csoportjában való ténykedésem ihlette őket.
A pundurkánál is újabb, a Nagy János
(Jega) által felvetett formát tartalmazó, Mütyürkéknek
keresztelt részben a Kosztolányi Dezső által
legszebbnek tartott tíz szó, valamint a
Fábián Pál nyelvész által kellemes
hangzásúnak érzékelt huszonegy szóra
írtam kis kétsorosokat.
Végül a KÖNNYEDÉN
versei következnek: ezek nagy részét a Baranyai
Attila által készített újabb 39 furcsa
témát felvető, önálló
folyóiratsablon ihlette, de a folyóirat
témái közül több felbukkan a
vallomásoknál, a megidézett költőknél
és az üzenőfalon.
Érzéseim, gondolataim gyakran hexameterekben
kéredzkedtek elő. Remélem, ez inkább
előnyére válik a kötetnek, s verseim így
tán jobban hatnak.
(Kutasi Horváth Katalin:
Hollókörző. Szerk.: Baranyai Attila. K.: Kortárs
Magyar Irodalom Bt., Badacsonytördemic, 2023, 148 p.)
*
