Nem újdonság, ha egy hangverseny műsorát a
zenekar a sok lelkes taps miatt megtoldja egy-egy ráadás
zeneművel. Mi azonban a 2023. június 10-i koncert
alkalmával előre és egy nem várt
témában is kaptunk „ráadást”.
Gondolom, mindenki tudja, hogy Budapest
egyesítésének 150.
évfordulójára zenei pályázatot
írt ki a Fővárosi Önkormányzat. A sok
beérkezett mű elbírálása után ennek
a hangversenynek az elején jelentették be
ünnepélyesen a pályázat
eredményét. Beszédet mondott Karácsony
Gergely főpolgármester, Tihanyi László, a zsűri
elnöke, majd kiosztásra került az első három
helyezett díja. Megtudhattuk, hogy az Új Budapest
Nyitány idén, szeptember 2-án hangzik majd el a
Hősök terén. A három első díjazott
meghatottan és örömmel vette át az
okleveleket.
Az aznapi koncert másik ünnepeltje maga a Budapesti
Fesztiválzenekar volt, mert 40 éve vonzza
művészetével a zeneszerető hallgatóságot az
előadásaikra. Ez a négy évtized nagyon sokat
jelentett a magyar zenei életben, úgy magának a
zenekarnak, mint a közönségnek. Nagy tapssal
gratuláltunk a „születésnaposoknak”.
Ezután kezdődött el maga a hangverseny: Haydn, Mozart,
Mendelssohn és Richard Strauss műveket hallhattunk. A
tájékoztató szórólapon maga a
zenekar így nyilatkozik: „Nem tudunk olyan sokszor
játszani itt, a Zeneakadémián, hogy
betelnénk a hely szépségével,
kisugárzásával – szédítő
belegondolni, milyen nagyságokat látott már ez a
színpad, ezek a falak!…” Igen, mindezt mi is
elmondhatjuk, akik rendszeresen látogatjuk műsoraikat, és
mindig visszatérünk az 1875-ben, Liszt Ferenc
támogatásával épült, klasszikus zene
otthonába. Nem véletlen, hogy a Zeneakadémia
elnyerte a világörökség megtisztelő
címet is.
Akkor most lássuk, mit hallgattunk ezen a nevezetes napon!
Haydn legelső
szimfóniája (D-dúr) egyúttal a
zenetörténet első szimfóniája is. Az 1757
táján született műve egyedi megoldásai,
stílusa, korszakalkotó újításai
miatt szerzője kiérdemelte „A szimfónia
atyja” címet. A nyitótétel olaszos
energiái, harmóniai meglepetései és a
finálé fricskái már egy új zenei
korszak első lépéseit jelzik.
Mozart G-dúr
szimfóniája és C-dúr Oboaversenye
közül az előbbi Itáliában született. A
figyelemfelkeltő akkordokkal induló, drámát
sejtető első tétel a Bevezető címet viseli. Ehhez
csatlakozik a trillázó madárhangokban és
patakzenében gazdag, lassú tétel,
végül rövid rondó zárja a művet. Meg
kell említenem, hogy 1777-ben Giuseppe Ferlendis
oboavirtuóz csatlakozott a salzburgi zenekarhoz, Mozarttal
barátságot kötöttek, s e jó
viszonyból oboaverseny született. Az első tételt
és a folyékony, kromatikus áriát
kacagó finálé követi. A mi
hangversenyünkön az oboa szólamot Victor Aviat,
szintén korunk oboa virtuóza adta elő.
Mendelssohn a
12–14 éves korában írt tizenkét
vonósszimfóniájában a korai, klasszikus
elődök mintáját követte. A C-dúr
szimfóniájában a vonóskarra írt
sorozat első darabjában a saroktételek fényes
c-dúrja között lágy a-moll lassú
tétel bújik meg.
Richard Strauss több
szvitet is írt. A Rózsalovag
1911-ben bemutatott dallamaiból hallhattunk részleteket a
hangversenyen, amelyek egyik szimfonikus koncertdarabban sem kaptak
helyet. Kostyál Péter válogatása a
népszerű idézetek közé beemeli ezeket a
részeket is. Izgalmas hangszínekkel váltja ki a
fúvósszólamokat, újszerű, mégis
megőriz mindent, amit a zeneszerző megálmodott.
Ha kicsit bővebben utána nézünk az
európai történelemben, sok érdekes
eseményt tudunk párhuzamba állítani a
hangverseny négy zeneszerzőjének
komponálásaival. Mi minden történt a művek
keletkezése idején?
Hadik András 1757-ben, a hétéves
háború során több ezer huszárral
megsarcolta Berlint. (Haydn D-dúr szimfónia)
Bach 1770-ben komponálta H. 224-es D-moll
fantáziáját. (Mozart)
Saint-John Perse Nobel-díjas francia költő első
verseskötete 1911-ben jelent meg. (Richard Strauss)
Piet Mondrian holland festő 1911-ben festette meg a Szürke fa
c. festményét.
A zenei-történelmi, vagy irodalmi párhuzamok
és egybeesések keresésének csak az idő szab
határt. Az események szerkezetét maga az
önkényes idő építi: neki engedelmeskedik a
világ, benne a művészek a maguk élő
stílusával.
Ám az események sorozatából nem
hagyhatjuk ki magát Liszt Ferencet, akinek
kezdeményezésére és
támogatásával létrejött 1875-ben a
mainál jóval szerényebb épület, ahol
Liszt volt az elnök, az igazgató pedig Erkel Ferenc. Milyen
páratlanul magas színvonalú lehetett a
tanítás, ahol kora két, egyik legkiemelkedőbb
zenepedagógusa, zeneszerzője, karmestere, zongoravirtuóza
tanította a jövő magyar muzsikusait!
Megálmodni, megszerkeszteni és megalkotni a művet:
nagy koncentráció eredménye. A lelki sebek
és örömök a zeneszerző számára
forrást jelentenek, a trauma zenei
„tápanyag”. A felkavaró művek hallatán
szinte felkiáltunk: milyen illúziótlan is a kinti
a világ!
Alain Walker, norvég zenei producer gondolatával
fejezném be írásomat, aki azt mondta: „Liszt
Ferenc szerepe a zongorajátszásban ugyanaz, mint
Euklideszé a geometriában.” Azt gondolom,
hihetünk neki…
*
