Hatéves korom óta Budapesten éltem a
szüleimmel. Figyelmesen szemlélődő gyerek voltam,
megpróbáltam magamban rendezni a hallottakat és a
tapasztalatot. Hozzászoktam Pesten, hogy a szüleim
fizetést kapnak a munkájukért, minden
hónapban ugyanannyit. Ebből adtak, ha leküldtek a Tihanyi
bácsihoz, a fűszereshez, ebből fizették a lakbért
és ha vásároltunk bármit,
például cipőt, ruhát stb.
Nyaranként egy más világba csöppentem.
Ahogy befejeződött a szünet előtti utolsó óra,
nagyapa már várt az iskolakapuban. Nálam volt a
lakáskulcs és a lakásban az
elkészített bőrönd, csak felemelte nagyapa,
és máris mentünk az állomásra.
Körfolyosós házban laktunk, így ki-ki
szóltak a lakásokból: Jó utat,
nyaraljál jól, majd megmondjuk anyukádnak, hogy
időben elindultatok az állomásra. A fél
hármas vonatra kellett felszállnunk, hogy nagymama
terveivel egyező módon megérkezzünk Egerbe. A
következő tanév első órájáig a
nagyszüleimmel töltöttem majdnem három
hónapot.
Nagymamám varrónő volt. Nem volt a kapu mellett
kiírva, hogy itt varrónő lakik – ezt nagyon
furcsállottam, de nem szóltam. Lassan, évek alatt,
magamtól értettem meg a helyzetet. Nagymama nem varrt
mindenfélét, csupán úgy nevezett
plüss-kabátokat bőszoknyás parasztasszonyoknak. Egy
ilyen kabát a vidéki telekhez igazodva vastag és
nagyon meleg volt, térd alá ért. Ezt
hordták akkor is, amikor a templomba mentek fagyos
vasárnapokon, vagy akkor, amikor magán megrendelőhöz
vagy a piacra vittek eladnivalót. Ilyenkor hosszú
kilométereket gyalogoltak, nem lehetett fázni az
úton, értéke volt az embernek és az
asszonynak is, így az ő biztonságát,
egészségét szolgáló kabátnak
is.
Nagymama kabátjainak a híre megyehatáron is
túl terjedt. Nagy elhatározás volt egy
megrendelés mögött, így a megrendelőt mindig
kísérte valaki, az anyja, a nővére, vagy
valamelyik nő rokon, vagy a szomszédasszony. A
megbeszélés nem volt hosszú (én figyelmesen
„hallgatóztam”). Szó volt a kabát
színéről: barnának az árnyalataira
emlékszem, zöldre és bordóra. Feketét
az rendelt, aki gazdagabb volt, vagy a gyásza a hátralevő
egész életére tartott. Tulajdonképpen
eny-nyit tartalmazott a kabátra vonatkozó
megbeszélés, a többi részletet, a vatelin
vastagságát, a bélés színét,
a vászon minőségét, a gombokat stb. tudta
nagymama, de a megrendelő is.
Nem volt egyszerű egy ilyen kabát megvarrása,
ugyanis a legtöbb alkotórészt összeillesztve,
egyszerre szabta ki és tette egy külön erre a
célra szolgáló varrógép tűje
alá, lábbal hajtotta a gépet. Szó volt
még a próba és az elkészülés
idejéről. Vártam, hogy mi lesz az árral, meny-nyit
fognak fizetni nagymamának, össze akartam
hasonlítani a szüleim fizetésével. De
hiába figyeltem, nem hallottam összeget, hanem valami
számomra szokatlan szöveget, félmondatokat,
elharapott szavakat. A megrendelő kissé zavarban elkezdett egy
mondatot: És, Nagyné, mennyi… Itt már
közbeszólt nagymama: Majd meglátod, hogy tetszik-e a
kabát, és amikor úgy is jössz a piacra, majd
erre is nézzél el! Milyen napokon szoktál
jönni? A megrendelő lelkes hálálkodásba
kezdett, felszabadultan mosolygott, és megígérte,
hogy majd be fog nézni.
Éveken keresztül gyűjtöttem az ilyen
beszélgetéseket magamban. Ahogy nőttem, több mindent
kezdtem megérteni. Kiderült, hogy a zavaros
beszélgetés lényege, hogy nagymama nem kért
pénzt a kabátért, vagyis
megalapították a cserekereskedelmet Egerben, az Arany
János utcában. Nagymama faluról jött a
városba, amikor másodszor férjhez ment a
vasútnál szolgáló, agglegénynek
számító emberhez – ismerte a falusiak
helyzetét. A pénz a mezőgazdaságban
használatos eszközökre, a termékek
feldolgozására, állatok
ellátására kellett, és még
szorítóbb volt a helyzet, ha kamaszlány is volt a
családban, mert annak meg stafírung kellett.
Nagymama tudta, hogy ha pénzt kér a
kabátért, akkor sokkal kevesebben rendelnek. Neki is
nagyon megfelelt, hogy ha az asszony hozott friss tejet,
túrót, tejfölt, néha tojást,
disznóvágáskor disznóságokat.
Már egészen kamasz voltam, amikor rájöttem
arra is, hogy a cserekereskedelem nem egy nagy
összevisszaság, hanem mindenki pontosan tudja, hogy mivel
tartozik, és nagymama pontosan tudja, hogy megkapta-e a neki
járó „díjat”. Egyszer ugyanis annak
lettem a tanúja, hogy valaki hozott egy kisebb
varrnivalót. Nagymama ránézett, és
közölte, hogy sajnos nincs mostanában ideje. A nő
könyörgésbe kezdett, hogy ilyen fontos és olyan
fontos. Láttam, hogy a nagyapa közeledik az udvar
másik részéből, és halkan csak annyit
mondott: – Menjél haza, és máskor
gondolkozzál, mielőtt valakitől szívességet
kérsz. – Meglepett az eset, mert nyári
tartózkodásaim alatt ilyen visszautasítást
nem hallottam. Nagyapa észrevette, hogy csodálkozva
figyelek, és nekem mondta: – Hogy képzeli ez, hogy
nagymama ingyen dolgozik neki?
Valóban voltak kisebb megrendelések is. Ilyen volt
az inggallér javítás. Csodálkozva
figyeltem, hogy nagymama a férfiing hátának az
aljából, ami a nadrágba kerül, kivág
egy téglalap alakú darabot. Fejtőkésévet
leszedi az inggalléról azt a felső réteget, ami a
sok mosásban, használatban kirojtosodott, és a
helyére pontosan beillesztette a darabot, olyan volt a
varrás, hogy a gallér újnak nézett
ki. Az ilyen kisebb varrás esetében, ha
kérdezte a megrendelő, hogy mit fizetek, erre az volt a
válasz, hogy majd hozzál az új borotokból
egy litert (ha volt szőlője a megrendelőnek), mástól
körtepálinkát, esetleg barackpálinkát
várt el, vagy befőzéshez sárgabarackot stb. Varrt
néha ágyneműt, a családnak pizsamát,
férfiaknak alsónadrágot, nekem ruhát,
blúzt. A középiskolába kötelező
matrózruháimat is ő varrta.
A legemlékezetesebb varrása számomra a
„farmer” nadrágok voltak, megrendelésre.
Éppen náluk voltam, amikor egy számukra ismerős
fiú jött, hozott kék vásznat, sárga
zipzárakat, beütendő gombokat, és
könyörgött nagymamának, hogy varrjon neki egy
nadrágot. A sárga zipzárt a farzsebekre kellett
varrni. Nagyon csodálkoztam a merészségen, amikor
közölte, hogy rendben van, gyere érte
holnapután. Méretet vett. A fiú tele
reménnyel távozott, és nagymama jót
nevetett: – Most mondd meg – mondta nekem –, hogy
milyenek ezek a fiatalok, kék nadrág, sárga
zipzár, ezek megbolondultak. – Meg kell mondani, hogy
remek lett a nadrág, úgy állt a srácon,
mintha ráöntötték volna, nagyon boldog volt,
nagymama csak nevetett, de nem sokáig, mert egy
szakközépiskola diákjai lettek a megrendelői.
Nagymama gazdasági rendszerüket több lábon
szervezte, a varrás csak az egyik volt, a másik a
diák kosztosok ellátása. Ezt is cserekereskedelmi
alapon szervezte. Mindennap 10–12 emberre főzött (a
varrás mellett!!), ehhez rengeteg alapanyagra volt
szükség. Akkoriban a családok vidékről csak a
fiúkat küldték tanulni, és azt is tudta
nagymama, hogy a középiskolás fiúk
normál esetben rengeteget esznek. Ő adott reggelit, csomagolt
tízórait, ebédeltetett és
készített vacsorát (rendszerint ezt már
hidegen). Nagyapa volt a fiúk erkölcsi felügyelője.
Szeptemberben a szülők határozottan
felszólították, hogy: Nagy úr, legyen
ám szigorú a gyerekhez! Nem kerülhet rossz
társaságba és nem ihat, sokba kerül ez a
tanulás nekünk, nem maradhat ki az iskolából,
tanulnia kell. Vigyázzon rá, nagyon kérjük!
Nagyapa roppant halkan, de teljesítette ezt a feladatot. Nem
emlékszem végzetes esetre.
Néha elgondolkozom, hogy a vállalatok
elszámolását javítani kell, pedig rengeteg
alkalmazott és gép áll
rendelkezésükre, nagymama semmit sem írt, de nem
tévedett. Egyetlen dolgot jegyzetelt nagyapa a
naptárába: a szomszédokkal esténként
folytatott kártyacsaták partijainak nyerteseit.
*
