De gyönyörű ez a táj! Csinálok is egy
szelfit!
Új frizurám van, csinálok egy szelfit,
és meg is osztom az ismerőseimnek.
Művésznő! Megenged egy szelfit velem?
Ezt a sütit én készítettem,
csinálok is gyorsan egy szelfit, és megosztom!
Ismerős mondatok? Persze, hisz ma ez a menő: mindenki mindenhol
szelfizik. Megmutatjuk önmagunkat különböző
helyeken, helyzetekben, szituációkban. Aki szelfizik,
általában elégedett, boldog, vidám.
Pozitív énjét sugallja környezetének.
De mindig a pozitív énünk győzedelmeskedik?
Nem, persze, hogy nem! Hisz’ ha egymagunk vagyunk, ha nem a
külvilágnak mutatjuk magunkat, mindjárt más a
helyzet. Akkor kellene valami! Talán az
önegyüttérzés.
Önegyüttérzésünk (self-compassion)
egy jól körülírható
hozzáállást takar, mely egyfajta
részvét és elfogadás,
empátiával vegyülő
hozzáállás-csokor saját énünk
irányába.
Na, hát ez az érzés sokunkban nincs meg, vagy
ha meg is van, nagyon szerényen fejeződik ki, ugyanis
folyamatosan ki van téve mások reakcióinak vagy
önmagunk nárcizmusának, vagy belülről
fakadó dühének. Ki kellene fejlődnie bennünk
egyfajta jóságnak és empátiának
saját magunk irányában.
Ehhez sok kudarcot és sok sikert kell
megélnünk, hogy nehéz időszakjainkban azokból
táplálkozva biztathassuk önmagunkat az
önegyüttérzésre. Persze az is igaz, hogy az
ember alapvető joga lenne, hogy elfogadják,
megértsék. És ha ez jogunk, akkor elsősorban
önmagunkat kellene elfogadni, megérteni. Meg kell ismerni,
meg kell érteni önmagamat, rájönni, mi az, amit
önmagamról tudok, érzek, gondolok, vagy hogyan
fejezem ki magamat. És ha már tisztában vagyok az
énképemmel, tükrözze a viselkedésem azt
a mindennapokban.
Mindenkinek voltak, vannak énideáljai. Az ember
már kamasz korában sejti, hogy milyen felnőtt szeretne
lenni. Aztán ha őszintén magába néz,
kiderül, hogy mekkora a különbség, vagy van-e
különbség az énideál és a
reális énképe között. Ha fontos az
énideál, akkor alakítja, hogy az
énképe elérje a megálmodottat. De tudjuk,
milyen az élet: hozza a bajokat, problémákat,
amikkel meg kell küzdeni, és itt van fontos szerepe az
önegyüttérzésnek.
Gondoljunk bele: ha ismerősünknek vagy rokonunknak,
netán a gyermekünknek problémája
adódik, azonnal segítőkészen, ezer ötlettel,
együttérzéssel fordulunk feléjük. Benne
van a génjeinkben a vigasztalás készsége.
És most gondoljunk vissza, hányszor voltunk
gödörben, hányszor szorultunk vigasztalásra!
És kaptunk is rokonoktól, ismerősöktől,
barátoktól. De mi van, ha nincs a közelben ilyen,
vagy nincs is ilyen?
Hát persze, akkor itt vagyunk mi, saját magunknak.
Biztos mindenki gyakorolt már önbírálatot. De
a magunkkal szembeni kedvesség hol marad?
El kell ismerni végre, hogy mindenki, még mi magunk
is hibázunk, tehát nem kellene ostorozni magunkat, hanem
ahogy a gyermekünket is megnyugtatjuk, saját magunkat is
meg kellene nyugtatni: igen, hibáztál, de ki nem,
és ha helyrehozható, akkor önostorozás
helyett inkább a megoldáson törni a fejünket.
Igen, most nagy a baj, de mindig van kiút. Kell lennie
kiútnak!
Mikor meghalt a férjem, egyre azt kérdeztem:
mért pont velem történt ez, hogy mindig minden rossz
csak velem történik meg. Visszahúzódtam, a
legszerencsétlenebbnek éreztem magam. Azt gondoltam,
engem senki nem ért meg, én vagyok a földön a
legszerencsétlenebb.
Pedig ez nem így van. Ez az élet rendje. Én
akkor átadtam magam teljesen a negatív
érzéseknek, magamban kerestem a hibát, vesztesnek
éreztem magam.
Aztán lassan ráébredtem, hogy másoknak
is vannak hasonló problémái, fájdalmai,
tehát meg kell győznöm magamat arról, hogy nem
vesztes vagyok, csak a körülményeim rosszul alakultak,
melyekből ki kell tudni lábalni. Lassan tudat alatt megadtam
magamnak azt a törődést, vigasztalást, amit
másnak adtam számtalanszor hasonló helyzetben.
És belesulykoltam az agyamba: nem vagyok vesztes, igenis helyt
tudok állni a továbbiakban is, mert értékes
ember vagyok, vannak jó tulajdonságaim, melyeket
hasznosítva újra közösségi életet
élhetek.
És a pozitív gondolatok erőt is adtak a talpra
álláshoz. Körülnézve láttam, hogy
nemcsak én, mások is szenvednek ettől-attól.
Mindenki a maga szintjén szenved, nyomorog. És ettől
kezdve már nem éreztem magam áldozatnak. Most
már tudom, hogy van nálam tökéletesebb
és van tökéletlenebb ember.
Míg élünk, mindig lesznek olyan
események, melyektől szerencsétlennek érezzük
magunkat, és azok soha nem irányítható
történések. Tudom, hogy nemcsak nekem vannak,
lesznek problémáim. De azzal is tisztában vagyok,
hogy sok dologban nagyon jó, talán kivételes is
vagyok. El kell fogadni magam, és akkor belülről szelfizem
magam, és mindig mosolygós lesz a kép. Csak
egészség legyen, a többit megoldom!
*
