Talán halála után sem sértem meg Sántha György
költőt (1888–1974), hogy írásomhoz verse
címét választottam. A vicinális
sínpályája ma is összeköt
településeket Kecskemét, Jakabszállás,
Bugac, Kiskőrös, Kiskunmajsa vonalon, de ma már csak a
múlt emlékeként. A költő, író
barátait vitte Kecskemétről Jakabszállásra,
Bugacra. Mit láttak a tájból a jeles
vendégek? „Kék szöllők. /
Gyümölcsfaerdők; / Buckák és
búzatarlók; / Juhnyájak szertelézengők, /
Parlagi kis galambok”-at. Vendégeit
jakabszállási kúriájához vitte, vagy
akkor már a világhírű Bugacra.
A Sántha család háza
Jakabszálláson, népszerű nevén
„Sántha kúria” irodalmi
búcsújáró hely volt. Féja
Géza, Veres Péter, „a kristályvizes
üveg mellett dőzsölő paraszt hadügyminiszter”,
Németh László, Erdei Ferenc, Tamási
Áron, Sinka István, akit egyszer így mutatott be:
„a kínok közt misztikus balladásan
hamvába hullt juhásztársam”. Keresztury
Dezső, egy ideig Móricz Zsigmond és Áprily Lajos
is törzsvendégek voltak.
Egy alkalommal Sinka István volt vendége: „Jer
Pista, hagyjuk itt a cselhányó várost”.
„És a vicinális vitt is már kifelé
fontolt akkurátos lassúsággal, mint a
műveltségnek kétes áldása – Bugacnak.
(…) …ám Bihari barátom inkább a
homokot habzsolta szemével a hamvát
simogatta…” Pedig a gyönyörű magyar szót
– Jászeső – nem is ismerte, ahol homokot „a
pogány szél őröl és gleccserként gyűr,
mozgat örökkön”. „Nála nagyobb
úr itt nincsen, / Ha a szél szárnyán
föllibben. / Nem magas a torony néki. / Mint Pompejit
eltünteti.”
Tanár volt. „A párizsi Sorbonne diákja,
svájci, berlini és hazai egyetem filozófiai
fakultásainak neveltje, az európai kultúra
hordozója, a magyar, német és francia nyelv
tanára mindvégig eljegyzettje maradt a földnek, az
alföldi népnek és a kecskeméti
tájnak” – írta róla versei lektora,
Veöreös Imre 1974 áprilisában.
Sorra jelentek meg verseskötetei: A bánat
harangzúgásában 1915, Toronyőr 1930, Arany homok nomád felhők alatt,
Felhők 1935-ben. S maradunk a
Végtelenben 1934–1944-ig, egy új kötet.
„S maradunk a Végtelenben című a
háború miatt nem jelenhetett meg. Kecskemét
agyalágyult polgármestere 1944 őszén
Szálasi kiürítési parancsát szó
szerint végrehajtotta, a város lakosságának
utolsó szálig menekülnie kellett. Hogy mit
végeztek az üres városba bevonuló szovjet
katonák és a visszaszivárgó
csőcselék, azt ki-ki elképzelheti. A költő
ballonkabátja zsebében menekítette a
kéziratot élelem helyett. Ő is életben maradt, a
kézirat is.” (1997. november 21., Dr. Irányi
Béla, Svájc)
Korábban írta meg a költő 1944 július 2 c.
versét, ami nemcsak verscím, az esemény napja is
egyben: „Ma százával szálltak a madarak, /
az ember fényes halálkeselyűi. / Pompás
gépek. Kellett vón' menekülni. / S álltam
mint érc lidércnyomás alatt. /…/ Szolnok:
Egy ifjú német megőszült /
pincebörtönében a romok alatt. / Pár nap
múlva mentették ki s ő szaladt – / szaladt: a
szabad fényben megőrült.”
1942-től csak a birtokának és
költészetének volt munkása. 1944–1954,
tíz évig nem írt verseket. Később csak
biblikus költeményeket. Hosszú, veretes bibliai
eseményekkel tűzdelt írásokat. Ezekből csak kettőt
idézek.
Jakabszállás nem Mária kegyhely.
Máriát mégis versével a homok
világába kérve, kiabálva hozta el:
„Mária!… Látlak és érezlek: /
másítója lész e pária
életnek. / Hallom a paraszt föld feszíti
ágaid / és beléd dobogja feltörő
vágyait. // Virágzó két karod csupa
csókígéret. / Pacsirták s proletár
verebek dicsérnek. / Rajtad mézes füvek csöndje
áramlik át, / míg izgága lánggal
ég a beteg világ” („Mária”)
Féja Géza írta róla: „Versei
felidézik az esténként Károli
Gáspár bibliájában elmélyedő
embert.”
Illyés Gyulával való
barátságát alig ismerem, de fontos volt
költészetében ez a kapcsolat. „A Sántha
Györgyé: kiteljesedett élet” –
írta róla Illyés.
Illyés Gyulának c. versét így
keltezte: „1956.V.18. (átírva:
1974.II.hó)” A vers fontosságát az is jelzi,
hogy ezt követően Sántha György február
18-án meghalt. A verset lányára bízta, hogy
személyesen adja át Illyés Gyulának.
Meghatározó a vers szerkezete.
Szembeállítja a hitetlen és a hívő embert:
„»Hitem Senki-földjén«”
– a hitetlen ember. „Hitem
Ígéret-földjén” – a hívő
lélek.
„»Mi lett az isten? Gyávaság / és
gyöngeség: eszünkbe venni, / hogy ami vár, a
puszta semmi / s a legsemmibb a túlvilág!«”
(Tézis)
„Isten (s nem »isten«!) Fulmináns /
esztelenség Őt versbe szedni / s aki »nincsen«, azt
emlegetni… / Ám legvalóbb a
túlvilág!” (Antitézis)
Foglalkozott Szabó Lőrinc
„hitetlenségével” is. „De hogy a Semmi
van és Ő nincs, / az lehetetlen, ugye, Lőrinc!?” –
kérdezte költőtársát, majd saját hite
szerint válaszolt: „De hát mondd, Kedves,
megbillenhet-e, / ki a Fiú szavával van tele? /
Nem!!”
De talán Sántha György mégis
tévedett, válaszolta versében Szabó Lőrinc:
„Ki van itt istenhez közelebb? / Ki tudja, ki tudja / honnan
jöttem, mire jöttem! // Az Úr visz, a szellem, a
titok, a fény / Ő ragyog előttem az égben.”
(Álarc mögül)
Mindhárom költőnek igaza volt. A mai versekben
hasonló viták fel sem merülnek. A hit
magánügy. Terhét vagy áldását
mindenki maga érzi, viseli.
Tíz éves a Sántha
György Emlékkör. Az évfordulót
megelőzően a költő tiszteletére domborművet avattunk
2019-ben. Az ünnepségről a Jakabszállási Hírlevél c. helyi
újságban emlékeztem meg „Nézek,
nézek kifelé„ c. írásommal.
Forrás:
Sántha György Testamentuma. Összegyűjtött versek
I-II. kötet. Benne Varga Mihály: Sántha
György élete és munkássága;
Veöreös Imre: Emlékezés a költőre
előszó helyett; Féja Géza: Sántha
György emlékezete.
K.: Majthényi Béláné sz. Sántha
Marianna, Kecskemét, 1998
*
