ESSZÉ

Benke Mária

Elmélkedéseim a jó közérzetről… (Részletek)

Az égboltot órákig el tudtam nézni, ahogy változtatják a felhők az alakjukat, s próbáltam kitalálni, hogy milyen formát öltenek. Jó játék volt ez egy gyereknek, aki szeretett egyedül barangolni a természetben. Megtehettem, mert Békés vármegyében, a Hármas-Körös partján egy nagyon szép vidéken, Endrődön születtem és éltem. Ha időm engedte, no meg a feladataim szólítottak, mint például a tehénlegeltetés, akkor hosszú időket töltöttem a Körös partján, és bámultam az eget, vagy gyönyörködtem a tájban. A sima víztükörben, vagy a szél borzolta mezőkben, s közben ábrándoztam. Lenyűgöző hangok hallatszottak, a vízivilág, a bogarak, a madarak különféle hangokon felelgettek egymásnak.
A képzelőerőm igen élénk volt, ezért sokszor a valóság keveredett a képzelet szülte „érzékcsalódásokkal”, mert hallani véltem, hogy szólnak hozzám, s érteni véltem, hogy mit is „beszélnek”!
A drága Szüleimmel mindig mindent megbeszélhettem, elmeséltem Nekik, hogy a felhők hogyan váltak óriásokká vagy más mesebeli alakokká, s Ők soha nem nevettek ki, hanem elmondták, hogy sokszor velük is megestek hasonló dolgok. E csodás gyermekkor végigkísérte egész életemet.
Mi vidéken a tananyagot is másként tanultuk, mert a tanáraink kivittek a természetbe, erdőbe, ligetbe, rétre, mezőre, Körös-partra, s mindent, ami az élővilág-környezetismeret tantárgyba beletartozott, ott a valóságban tanulhattuk meg, s ez nagyon jó volt. Sokszor még a földrajzórákat is ott tartottuk, a Körös partján. Árvíz idején aggódva figyeltük, hogy mi történik, remélve, hogy baj nélkül elvonul az ár.
A felnőtté válással egyidejűleg a továbbtanulás, megélhetés megteremtése, családalapítás, otthonteremtés, gyermeknevelés s egyéb hasonló dolgok lettek a  fontosak.
Elszakadva drága kis szülőfalumtól, egy más valóságba cseppentem, s nem maradt már időm az elmélkedésre.  Gondolkodásom racionálisabb lett, már nem ábrándoztam, mert a napi teendők megoldásán törtem a fejem. Az élettel együtt járó feladatok megoldása – olykor nehézségek, gondok – teljesen lefoglaltak, s nem jutott már időm a természet adta szépségek csodálatára.
Állandó rohanás volt az életem, néztem, de nem láttam meg a szépségeket. Pedig mindig tudtam, hogy csak „akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek” (Babits)… és mégis!
Amikor nyugdíjas lettem, ismét felerősödött bennem a vágy, hogy más szemmel járjak-keljek, ne csak nézzek, de lássam is azt, ami körülvesz. Egy kis madárfészket, a bogarakat, ahogy élelmet gyűjtenek, a felhőket s mindazt a szépséget, ami nap mint nap körülvesz.
A gyermekkor – azt gondolom – meghatározó minden ember életében, ezért ugyanolyan élénken előjöttek azok a gondolatok, amik ifjú koromban foglalkoztattak. Megnyugtató érzések kerítettek hatalmukba a természetet járva, úgy mint gyermekkoromban, amikor az eget figyeltem.
Van egy mondás, hogy aki elmúlt 50 éves és reggel, mikor felkel, nem fáj semmije, az már nem is él…
Mi is úgy ébredünk fel, hogy igen összetörtek vagyunk, fáradtabbak, mint mikor lefeküdtünk este a párommal – nem is értjük, egy éjszakai pihenés után hogyan működik ilyen „fordítva” az emberi test, hogy itt fáj, ott fáj? Ha azonban nem adjuk fel, akkor kis tornával, nyújtózkodással már jókedvvel, életcéllal kelünk, „bejáródunk”, s már nem is fáj sehol… vagy csak nem azzal foglalkozunk?
Ez nagyon érdekes.
Ha jó gondolatokkal indul a nap, akkor minden jól folytatódik, ha rossz kedvvel, akkor betegnek, feleslegesnek, fáradtnak érzi magát az ember, s ez nem jó!
Sok-sok szépség van, ami nem kerül pénzbe, csak igényesnek kell lennünk, nekünk, embereknek s érdeklődőeknek, akkor mindent optimistán szemlélünk az Életben.
A legcsekélyebb dolog is örömöt tud okozni. Azt szeretném, ha mindenki így érezne! Hiszen gondja, problémája minden embernek akad bőven… de ha megtanulna látni, nem csak nézni, s megtanulna örülni, jobban érezhetné magát…

*

.