Azok a boldog 70-es, 80-as évek! Fiatalok voltunk,
és olyan országban éltünk, ahol még
elhittük, hogy van jövőnk. Ezt az egész ország
elhitte. Lakások épültek tömegesen. A falvakban
háromszintes házakat építettek, rokonok
és szomszédok kalákában. 300 fős lagzikat
tartottak. Volt, hogy egy hónapig is tartottak az
előkészületek. A meghívás
visszaigazolása 1 pár csirke és egy torta volt,
ebből tudták, hogy a meghívott minden bizonnyal meg is
jelenik.
300 vendég, és családonként 1 torta!
Ezeket később szétosztva, a vendégek vitték
haza. És ez nem vicc!
A kisgazdaságok virágoztak, a
háztájiban sok minden megtermett. Ebben az időben divat
volt, hogy a betegek az orvost saját terményeikkel is
megajándékozták. Eperszezonban eperbőség
volt, málna szezonban több kilónyi málna,
majd a szezonális gyümölcsök, sorban
ládaszám.
Mivel kidobni Isten elleni vétség volt, a
befőzésre nem maradt idő, maradt az
elajándékozás és a mélyhűtő. Erre a
célra már nagyméretű szekrényt kellett
vásárolni. Ugyanígy a húsok
számára. Csirke, kacsa akadt bőven, ősszel nyuszi, liba
is érkezett, télen pedig a sertéshúsok.
Karaj, comb, disznótoros kóstoló. Volt, hogy
Szilveszterre 6–8 csomagot osztogattam szét az
ismerősöknek! Régi szép idők!
Aztán lassan szépen minden megváltozott.
Egyik alkalommal egy idős falusi asszony – aki mindig
beszámolt családjában és a faluban
történt friss hírekről –, azt mondta:
– A fiamat kinevették, mert malacot akart venni!
„Bolond vagy te, azzal a drága kukoricával akarsz
disznót hizlalni, és még bajlódni is
vele?” Jobban jársz, ha elmész a szupermarketba,
és megveszed a húst! Hát ide jutottunk!
Európa közepén!
Bár szélsőségek mindig is voltak.
Emlékszem, amikor a díszesen becsomagolt dobozból
felbontott és lejárt nesz kapucsínós doboz
került elő. Vagy a több éve dugdosott nylonharisnya,
amely felbontás után még az első felvételt
sem bírta ki, azonnal elszakadt!
Könyveket, dedikált verseskötetet és
dalokat is kaptam, amit – mint szellemi terméket –
sokra értékeltem. Egy kilencvenéves betegem a
legalább 70 éves Shekaspeare összes
kötetét cipelte el nekem, mintegy rám
testálva.
A legkülönösebb ajándékot, amely
semmivel nem vetélkedhet, egy taxis küldte.
Talán nem is egy, hanem az egész
országúti vagány csapat ötlötte ki.
Az eset úgy kezdődött, hogy a taxis a
magánrendelőmben keresett fel valamilyen panasszal. Aztán
újra jött, pedig már meggyógyult. Ez
alkalommal rendelési időn kívül jelentkezett, mert
elfelejtett valamit. Aztán már vasárnap
délután keresett meg, éppen a katonasághoz
kért igazolást. Ekkor már kezdett nem tetszeni a
dolog, de még megmagyaráztam, hogy lám,
szegény taxis vasárnap is dolgozik, hát ne
tagadjam meg tőle ezt a kis szívességet. De amikor a
rendelési időn túli becsöngetés
ismétlődött, szépen rendreutasítottam,
kértem, hogy ne zavarjon!
Ezután csend lett, gondoltam: „na, sikerült
leráznom a kellemetlenkedő beteget!”
Néhány hét elteltével a taxis egyik
kollégája jelent meg a munkahelyemen valami panasszal,
akit szerencsésen elláttam. Ezt követte az
elköszönés és az ajándék.
Egy ízléses csomagban rózsaszín
dobozka volt, tajvani felirattal. Óvatosan kibontottam,
és egy kb. 15 cm-es hengeres tárgyat találtam
benne. Lesápadtam és kérdően felkiáltottam:
Ez meg micsoda?!
A taxis szemlesütve felelte:
„Arcmasszírozó”.
Nem tudom, melyikünk érezte magát
kínosabban. Az országúti vagányok terve
túl jól sikerült. Talán nem gondolták,
hogy az ajándékot ott helyben felbontom.
Később sokat nevettem rajta. Vehettem bóknak is.
Ezek szerint a taxis nem csak a reumájára remélt
gyógyulást nálam.
*
